|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 96 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-96 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Farkas Sándor 2007. január 6.Jancsó Elemér szerkesztette az Erdélyi Ritkaságok könyvsorozatot, hogy egyrészt megmentse a feledéstől az Erdély múltjára vonatkozó ismeretlen vagy alig ismert kéziratokat, másrészt hogy a nagyközönség elé példaként állítsa az erdélyi művelődés egykori munkásainak erőfeszítéseit. A sorozatban 13 mű látott napvilágot. 18 kötetben olyan művek láttak nyomdafestéket, mint Az erdélyi magyar színészet hőskora, Kibédi Péterfi Károly Esztétikája, Ruzitska György emlékezései, Bod Péter önéletírása, Román élet (Oroszhegyi Józsa), Székelyudvarhely legrégibb leírása, Udvarhely megye leírása, Székelyhoni utazás a két Homoród mellett (Jánosfalvi Sándor), Hermányi Dienes József Nagyenyedi Demokritusa, Bölöni Farkas Sándor Nyugat-európai utazása és Naplótöredékei (Az új Erdély hajnalán), Wesselényi Szózata a magyar és szláv nemzetiség ügyében, Kazinczy Ferenc Erdélyi levelei, Kolozsvár leírása 1734-ből (Füzéri György). A kötetek hatékonyságát emelte a bevezető tanulmány és a szakszerű jegyzetapparátus. Az utolsó kötetek fülszövege szerint 1944-ben további öt mű volt előkészületben, Bölöni Farkas angliai útinaplója, Bolyai János Appendixe, Fogarasi Sámuel naplója és Bisztray Károly visszaemlékezései két-két kötetben. A marosvásárhelyi Mentor Kiadó újraindította az Erdélyi Ritkaságok sorozatot. Húsz kötetre tervezi, az utolsó 2010-ben jelenne meg. Az új sorozat első darabja Bölöni Farkas Sándor Erdély történetei című munkája. A kézirat másolatát és a beköttetett kefelevonatot Izsák József otthonában őrizte, politikai indíttatású meghurcolása idején is, amikor a házkutatás veszélye naponta fenyegette. 1989 után ismét foglalkoztatta a kiadás gondolata, végül a feladat, 2004-ben bekövetkezett halála után, a családjára öröklődött. Bölöni Farkas Sándorban /Bölön, 1795. dec. 14. – Kolozsvár, 1842. febr. 3./ Jancsó Elemér „a gondolat és eszmék emberét” látta. Bölöni Farkas Sándor az önálló Erdély történetét szándékozott papírra vetni, de csak az 1566-os esztendőig jutott el. Nem adathalmaz és nem forrásérték, hanem egy nagyon szubjektív történetszemléletet valló reformer munkája. /Bölöni Domokos: Erdély történetei. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 6./2007. január 27.Január 26-án felavatták a Háromszék legfiatalosabb települése város kategóriájában győztes együttesének, az Erdélyi Magyar Ifjak, a Bölöni Farkas Sándor Cserkészcsapat és a Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet alkotta Turulmadár csapat hasonló nevű ifjúsági irodáját. Sepsiszentgyörgyön, az unitárius egyházközség régi épületében berendezett iroda felszerelését nyereményeként kapta a csapat. /Váry O. Péter: Megnyílt a Turulmadár ifjúsági iroda (Háromszék legfiatalosabb városa). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 27./2007. február 10.Rég nem látott érdeklődés mellett zajlott február 8-án a kettős könyvbemutató Marosvásárhelyen, a Bernády Házban. Bölöni Farkas Sándor és Nagy Pál köteteit a Mentor Kiadó adta ki. Bölöni Farkas Sándornak, a legendás, XIX. század eleji amerikai útikönyv szerzőjének történetírói munkássága jórészt ismeretlen maradt. E hiányosságot próbálja pótolni az eleddig kiadatlan, Erdély történetei című munka, amely annak idején egy megszűnt sorozat tervezett részeként látta volna meg a napvilágot. Jancsó Elemér professzor szerkesztésében, a Minerva Kiadó gondozásában a két világháború között jelent meg az Erdélyi ritkaságok című sorozat. Tizenhárom mű látott napvilágot akkor, további öt volt előkészületben, amikor a diktatúra közbeszólt. A Mentor Kiadó most, több mint hatvan év után újra megjelenteti Jancsó Elemér sorozatát, e sorozat első darabja Bölöni Farkas Sándor könyve. A kötethez Izsák József írt előtanulmányt és jegyzetanyagot. Nagy Pál új kötetének címe Napló nélkül. Az irodalomkritikus utóbbi másfél évtizedben írt és különböző lapokban megjelent írásait szerkesztette kötetbe. /Nagy Botond: Napló nélküli erdélyi történetek. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 10./2007. március 8.Bőséges kínálattal érkeztek március 6-án Nagyenyedre a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó képviselői. Az Áprily-estek keretében a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban megrendezett könyvbemutatón Káli Király István, a Mentor igazgatója elmondta, történelmi sorozatuk az Erdély emlékezete. Néprajzi kiadványaik közül húsvét előtt Téglás István Dél-erdélyi hímes tojások c. műve időszerű. A szépirodalmat a Wass Albert-sorozat képviseli, újdonsága a Barackvirág és béke c. Wass Albert-breviárium. Az irodalmi esten a marosvásárhelyi Nagy Pál Napló nélkül c. művét maga a 83 éves szerző ismertette. Bölöni Farkas Sándor: Erdély történetei c. művének bemutatását szintén Nagy Pál vállalta, hiszen a könyv sorsa elhunyt barátja, Izsák József sorsához kötődik. A Bölöni Farkas-kézirat az unitárius püspökség levéltárából való elkobzása után mintegy 20%-ban megsemmisült. Koncz József: A Marosvásárhelyi Evang. Reform. Kollégium története 1557–1895 között c. kötete Enyedhez is kapcsolódik, hiszen Koncz József az itteni kollégium diákja volt. Sebestyén S. Mihály megírta a marosvásárhelyi kollégium 1895–1944 közötti történetét. Derűt csempészett az előadásba Spielmann Mihály és Spielmann András: Túlélő készlet – kelet-európai vicceket (1917–1989) tartalmazó kötete. A Mentor Kiadó másik bemutatott vaskos kötete pedagógiatörténeti kiadvány: Az erdélyi tanító- és óvóképzés történetéből, Szabó K. Attila szerkesztésében. /Takács Ildikó: Könyvcsemegék Nagyenyeden. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 8./2007. június 16.1797. június 15-én született Torockószentgyörgyön Brassai Sámuel akadémikus, az utolsó magyar polihisztorok egyike. Unitárius pap apja és anyja is állandóan olvasott, utóbbinak még főzés közben is egyik kezében a könyv, másikban a fakanál volt, a szülők olykor latinul beszéltek egymással. Brassai zongorázni is otthon, zongora nélkül tanult meg az asztal szélére felrajzolt billentyűkön. 1818-tól a Makrai, majd a Bethlen családnál lett házitanító és zongoratanár, az 1830-as években Zsibón a Wesselényiek könyvtárosa volt. Kolozsvárott Bölöni Farkas Sándor támogatásával megindította a liberális szemléletű Vasárnapi Újságot, melynek egy személyben volt írója, szerkesztője és korrektora. 1837 és 1848 között a kolozsvári unitárius kollégium földrajz- és történelemtanára volt, magyar nyelvű beköszöntőjében sürgette, hogy az iskolában magyar legyen az oktatás nyelve. 1839-ben az Akadémia levelező tagjának választotta. 1848-ban belépett a nemzetőrségbe. A szabadságharc leverése után bujdosnia kellett. 1859-ben tért vissza Kolozsvárra, ahol részt vett Erdélyi Múzeum-Egyesület megalapításában. A múzeumba költözött, ahol kedvére hódolhatott botanikai szenvedélyének és az egész kertet füvészkertté változtatta. 1865-ben az Akadémia rendes, 1887-ben tiszteletbeli tagjává választotta. 1872-től 1884-ig, nyugalomba vonulásáig, a kolozsvári egyetemen a matematika professzora, majd a természettudományi kar dékánja volt. Nyugdíjba vonulása után is tanított általános nyelvtudományt és szanszkrit nyelvet. Elsőként írta le a később kommunikatív mondatszerkezetnek, témarémának nevezett elméletet. Számos irodalmi vitát kezdeményezett, amelyek főként kritikái miatt indultak: vitatkozott Gyulai Pállal a nőírókról, Jókaival a római nőnevekről, Szemere Miklóssal, Mentovich Ferenccel és Szarvas Gáborral. Foglalkozott földrajzzal, történelemmel, statisztikával és közgazdaságtannal, a zeneelmélet kérdéseivel, a természettudományok majd minden ágával, az esztétika, műkritika, a nyelvészet és az irodalomtörténet problémáival. Brassai beszélt görögül, latinul, németül, franciául, angolul, olaszul, oroszul és törökül, de a szanszkrit és a héber nyelvnek is mestere volt. Jókai írta róla, hogy minden hajszála más-más tudományban őszült meg. Bár szerette a hölgyek társaságát, soha nem nősült meg. Számos hölgy ismerőse, de csak egyetlen szerelme, Barra Gábor könyvkereskedő szép özvegye volt. 1897, június 24-én hunyt el. Szellemi hagyatéka felbecsülhetetlen forrás az őt követő nemzedékek számára. /Zsikai Mária 210 éve született Brassai Sámuel. = Népújság (Marosvásárhely), 2007. jún. 16./2007. november 2.Folyamatosan pusztul az Erdély Pantheonjaként ismert kolozsvári Házsongárdi temető, amelyben legalább 60-70 sírt kellene műemlékké nyilvánítani. A temető történelmi részében körülbelül 400-500 nagyon régi, többnyire magyar sírhely létezik, közülük némelyik több mint 400 éves. Az 1585-ben alapított Házsongárdban nyugszik többek között Brassai Sámuel polihisztor, Apáczai Csere János pedagógus, Bölöni Farkas Sándor, Dsida Jenő, Jósika Miklós írók, Bánffy György, Erdély főkormányzója, Kós Károly építész, Mikó Imre történész, Misztótfalusi Kis Miklós nyomdász és Szilágyi Domokos költő. Gaal György kolozsvári helytörténész, a Házsongárd Alapítvány elnöke szerint az 1960-as évektől kezdődött a nagyfokú pusztítás a temetőben. A sírkert védetté nyilvánítása érdekében már több próbálkozás történt. A rendszerváltás előtt Balogh Edgár erdélyi magyar író, publicista és Jakó Zsigmond történész próbálta elérni a hatóságoknál, hogy vegyék védelmükbe a sírkertet, de sikertelenül. 1989 után ismét kérték a kolozsváriak, hogy több kripta kerüljön fel az országos jelentőségű műemlékeket tartalmazó listára, de hasztalanul. Gaal György szerint a leghatékonyabb védelmet az nyújtaná, ha a temetőnek már a XIX. század végén kialakult történelmi részét lezárná a kolozsvári polgármesteri hivatal, és megtiltaná az ottani nyughelyek kiváltását. /Folyamatosan pusztul Erdély pantheonja, a Házsongárdi temető. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 2./2007. december 21.December 12-én, a Sapientia Egyetem csíkszeredai székhelyén az intézet keretében működő Bölöni Farkas Sándor Szakkollégium kezdeményezésére új előadássorozat indult Világjárók címmel. Vallasek István egyetemi oktató, a rendezvénysorozat kezdeményezője. Az első alkalommal a Sapientia két oktatója tartott előadást. Szabó Árpád nyári kínai turistaútjának tibeti élményeit mesélte el. Simanovszky Zoltán pedig Peru mai hétköznapjait hozta a hallgatókhoz közelebb. /Cseke Gábor: Világjárók kerestetnek. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 21./2008. február 25.Február 25-én lesz Benkő Samu nyolcvanéves. Egy Kis-Küküllő menti székely falucskában látta meg a napvilágot; menetelt a „fényes szellők” csapatában, a Móricz-kollégisták között; volt Gaál Gábor tanítványa, majd tanársegédje, végül egy akadémiai kutatóállás íróasztala mellett állapodott meg, hogy több mint fél évszázad céltudatos munkájával létrehozza azt az alkotóműhelyt, amelyet, számon tarthatunk az erdélyi magyar „egyszemélyes intézmények” sorában, írta róla Dávid Gyula. Művészettörténész felesége és fia nevéhez szintén rangos könyvek, az erdélyi régészet és középkorkutatás alapművei kapcsolódnak. Benkő Samu tanácsosként állt Domokos Géza mellett a Kriterion Könyvkiadó szellemi teljesítményei körüli bábáskodásban, ott volt 1989 karácsonyán a kolozsvári Hívó szót megfogalmazók között, s nem sokkal utána az Erdélyi Múzeum-Egyesület újraalakításánál, majd egy ideig a tudós testület elnökeként. Azután visszatért az íróasztala mellé. Erdélyi filozófia, erdélyi történelem az a két terület, amelynek művelésére vállalkozott, továbbá Bolyai János vallomásainak kibetűzésével és elemzésével, továbbá az erdélyi 48-nak a hivatalos román dokumentum-korpuszból kirekesztett forrásértékű iratanyagát tette közzé. Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc, Apor Péter, Bod Péter, Bölöni Farkas Sándor, Bolyai Farkas és János, Köteles Sámuel, Széchenyi István, Kemény Zsigmond, Orbán Balázs, Újfalvi Sándor, Kós Károly, Szász Pál, Bánffy Miklós, Márton Áron, Kelemen Lajos, Szabó T. Attila, Nagy Géza – csak néhány név azok közül, akiknek életét és művét beépítette a kisebbségi közgondolkodás pillérei közé. Benkő Samu Alkalmak és szavak című kötetének előszavában ezt írta: „A szavak egymás mellé illesztésében elsősorban erkölcsi parancsnak engedelmeskedtem... Mindig boldogsággal töltött el, ha bárhol megbizonyosodtam az erkölcsi erőfeszítés diadaláról, és a magam dolgaira tekintve szívből örvendtem, ha a szavaimból összeálló monológ itt-ott visszhangra talált, vagy ha egyszer-másszor éppen dialógussá sikerült terebélyesednie. ” /Dávid Gyula: Az értelemformáló sors tudós faggatója. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 25./2008. március 1.A 80 éves Benkő Samu egy életen át végezte nemzeti kultúránk történéseinek feltárását. Műveiben közölt adatok a jövőbeli kutatók részére nélkülözhetetlen forrásanyagok lesznek. Benkő Samu /sz. Lőrincfalva, 1928. febr. 25./ 1953 óta volt a Román Akadémia kolozsvári Történettudományi Intézetének kutatója. Könyveiben és tanulmányaiban művelődéstörténeti kutatásainak eredményeit közölte. Ilyen könyvei: Bolyai János vallomásai (1968), Sorsformáló értelem (1971), a nyárádmenti szülőföldi barangolásai révén megírt Murokország (1972), A helyzettudat változásai (1977), Apa és fiú (1978), Haladás és megmaradás (1979), Őrszavak (1984). Németh László, aki 1960-ban a két Bolyairól drámát írt, később azt nyilatkozta, hogyha annak idején már ismerhette volna Benkő Samu 1968-ban megjelent Bolyai János vallomásai című munkáját is, akkor színművét másképpen írja meg. Benkő Samu szerkesztésében több kiemelkedő személyiség írása látott napvilágot. Ezek között van: Bölöni Farkas Sándor: Utazás Észak-Amerikában (1966), Kemény Zsigmond naplója (1966), Bolyai-levelek (1975), II. Rákóczi Ferenc: Fejezetek a Vallomásokból (1976), Bolyai János marosvásárhelyi kéziratai I. (2003). Mindemellett éveken át volt az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke. /Weszely Tibor: Benkő Samu 80 éves. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 1./2008. április 14.Egyszerre tartja diszkriminatívnak és törvénytelennek az RMDSZ Kolozs megyei szervezete a kolozsvári önkormányzat illetékes igazgatóságának eljárását az iskolák, egyházak és civil szervezetek által benyújtott pályázatok felülbírálása kapcsán, ugyanis a határozat-tervezetekben jelentősen módosították a vissza nem térítendő pályázatokat elbíráló szakbizottság jegyzőkönyvbe foglalt döntéseit a jóváhagyott pályázatokra vonatkozóan. Az elmúlt évek folyamán ilyenre még nem volt példa. A szakbizottság eredetileg jegyzőkönyvbe foglalt döntésében még az összes kolozsvári magyar iskola is megtalálható. A szakbizottság eredetileg 1,6 millió lejt javasolt az egyházak támogatására, ebből a római katolikus egyház 180 000 lej, református egyház 210 000 lej, unitárius egyház 70 000 lej, evangélikus–lutheránus egyház – 25 000 lej, zsidó hitközség – 15 000 lej, egyéb felekezetek – 80 000 lej. Ezzel szemben az igazgatóság által elkészített határozattervezetben már a következő összegek jelennek meg: római katolikus egyház 90 000 lej, református egyház 183 000 lej, unitárius egyház 31 900 lej, az evangélikus-lutheránus egyház 2250 lej, a zsidó hitközség 1050 lej, egyéb felekezetek pedig 73 800 lej. A civil szervezetek esetében a szakbizottság 2247 millió lejt javasolt 52 pályázat támogatására. Ehhez képest a városi tanács elé terjesztendő határozattervezetben már csak 928 600 lej szerepel, s ráadásul a pályázók listáját is alaposan megnyirbálták, az 52 pályázatból 24-et ejtettek. A kolozsvári Magyar Színháznak juttatott, az Európai Színházi Unió Fesztiváljára kért 350 000 lejt leszámítva, a maradék 530 600 lejt 28 pályázó között javasolják szétosztásra. A pályázó magyar civil szervezetek közül csak 5-öt terjesztenek elő, ezeknek összesen 85 000 lej jutna /Helikon, Erdélyi Gyopár, Korunk, Claudiopolis Egyesület és Bogáncs-Zurboló Egyesület/. László Attila RMDSZ megyei elnök a kérdés megvitatására rendkívüli frakcióülést hív össze. /Papp Annamária: Jelentős támogatástól estek el Kolozsváron a civil szervezetek. Rendkívüli RMDSZ-frakcióülést hívott össze mára László Attila. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 14./ A szakbizottság döntése miatt tizennyolc magyar civil egyesület nem kap támogatást, köztük az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egyesület, a Kallós Zoltán Alapítvány, a Barabás Miklós Céh, az Ördögtérgye Egyesület, a Magyar Doktorandusok Egyesülete, az Amaryllis Egyesület, a Tranzit Alapítvány, a Media Index Egyesület, a Tectum Egyesület, az Ifjúsági Keresztyén Egyesület, a Szarkaláb Művelődési Egyesület, az Erdélyi Magyar Műszaki Társaság, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, a lutheránus nőszövetség és a Bölöni Farkas Sándor Egyesület. /Benkő Levente: Szegénység vagy önkény? = Krónika (Kolozsvár), ápr. 14./2008. április 30.Április 10–12-e között Kolozsváron zajlott a sok kreativitást, közgazdasági ismeretet igénylő vetélkedő, az OMEV (Országos Menedzsment Esettanulmány-oldó Verseny). A Kolozsvári Közgazdász Klub által szervezett versenyen négyfős csapatok versenyeztek. Április 24–26-a között Csíkszeredában az OMEV-et Sapientia Egyetem, illetve a Bölöni Farkas Sándor Szakkollégium szervezte. A csapatok között magyarországiak is voltak. /Oldottunk esetet…. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 30./2008. október 27.Az egy főre eső Wass Albert szobormások alapján azt vélné valaki, hogy W. A. a legnagyobb magyar író, írta Sebestyén Mihály. Kifogásolta, mért nem Reményik Sándor, Kemény János, Tamási Áron /szülőfaluján kívül/ szobor készül, továbbá gróf, Bánffy Miklós, Áprily Lajos, Dsida Jenő stb. szobrát készítik el, a cikkíró folyatja az írók felsorolását. Ők „jobb ízlésű, Erdélyhez hűségesebb, egyetemes magyar irodalmat teremtettek”, mondott ítéletet a cikkben. „Miért a maga korában jelentéktelen író-nagyúr túldagasztott utókora?” Miért nincs inkább Kacsó Sándornak kultusza? /Sebestyén Mihály: Szoboröntők között. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 27./ Megjegyzés: Kacsó Sándor dicstelen szerepet játszott a Magyar Népi Szövetség élén! A hiányolt írók közül többnek készült szobra:1995. június 24-én Marosvécsen leleplezték Kemény János író domborművét, Hunyadi László szobrászművész alkotását. 2007. október 27-én felavatták Marossárpatakon Kemény János szobrát, a helybéli Miholcsa József alkotását. Székelyudvarhelyen 1993. május 29-én ünnepélyesen felavatták Tamási Áron mellszobrát. 2003. jún. 13-án Korondon a középiskola előtt felavatták az Erős várunk nékünk az anyanyelv témájú térkompozíciót, Miholcsa József marosvásárhelyi képzőművész monumentális alkotását. Leleplezték azoknak a nagy személyiségeknek féldomborműveit – szám szerint 10 reliefet –, akik anyanyelvünk ápolásáért sokat fáradoztak, köztük a Tamási Áronét is. 2004. szeptember 25-én Kolozsváron, a Farkas utcai református templomban leleplezték gróf Bánffy Miklós bronzba öntött mellszobrát. Stróbl Alajos művének másolatát. Szatmárnémetiben az egykori Deák téren 1997. május 16-án volt a Dsida Jenő mellszobor felavatása. Baróthi Ádám szobrászművész elmondta, hogy Dsida Jenőnek állítanak emléktáblát, aki hajdanán Abafáján volt házitanító Huszár báró kastélyában. Marosvásárhelyen az Aquaserv vízüzemnél a vízüzem épülete tervezőjének, Kós Károlynak emeltek szobrot. A mellszobor tervét Gyarmathy János és Kiss Levente szobrász készítette. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), 2001. júl. 3./ Székelyudvarhelyen leleplezték a Vándor székely, Szent László, Hunyadi László, Báthory István, Bethlen Gábor, Fráter György, II. Rákóczi Ferenc, Wesselényi Miklós, Bem József, Bethlen István, Nyírő József, Kós Károly, valamint Csaba királyfi mellszobrát. /Krónika (Kolozsvár), 2004. máj. 24./ 2003. május 16-án leleplezték Kolozsváron, a Báthory István Elméleti Líceum folyosójának falán a Kuncz Aladár írót ábrázoló domborművet, amelyet alkotója, Kő Pál magyarországi szobrászművész ajándékozott az iskolának. 1991. október 13-án Bölönben ünnepélyesen felavatták a falu nagy szülötte, Bölöni Farkas Sándor szobrát, Jecza Péter szobrászművész alkotását. 2004. júl. 8-án felavatták Bölöni Farkas Sándornak a felújított síremlékét a Házsongárdi temetőben. Az obeliszk tetején, a Ledniczky Tamás szobrászművész által Bölöni Farkas Sándorról készített új mellszobor áll, az eredeti, Szathmári Pap Károly által kivitelezett mellszobor ugyanis egy közelmúltbeli viharos időjárás miatt kettétört.2008. december 3.Nagybaczoni Molnár Ferenc budapesti történész meglepetést szerzett Tábornokok földje, Erdővidék /Tortoma Könyvkiadó, Barót/ című könyvével. Erdővidék az írók, tudósok, lelkészek sokasága, Apáczai Csere János, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Benedek Elek, Baróti Szabó Dávid, Gaál Mózes, Benkő József és társaik mellett a történelem során a magyar katonatisztek sokaságát állította az ország, a haza szolgálatába. Róluk a Trianon utáni Erdélyben politikai-ideológiai okok miatt nem sok szó eshetett, kivéve a ,,kicsi magyar világ” négy évét, de utólag erről sem volt tanácsos beszélni. Nagybaczoni Nagy Vilmos tábornok-honvédelmi minisztert azért lehetett Romániában említeni, mert dr. Petru Groza a félelmetes hatalmú Rákosi Mátyásnál interveniált a méltányosabb és emberségesebb bánásmódért. (Nagybaczoni Molnár Ferenc könyvéből lehet megtudni, hogy a súlyos börtönbüntetésre ítélt katonatiszt fiát is Groza kérésére engedték szabadon Rákosi pribékjei.) Nagybaczoni Nagy Vilmos sokoldalú tehetség volt, jó tollú író, számon tartott festő is volt, s könyve, A végzetes esztendők (1986) a magyar történetírás ínséges esztendeiben revelációként hatott. Erdővidéken az élő emlékezet is megőrizte az 1940-es szülőföldi katonai bevonulás fantasztikus emlékét. Csupán Nagybaconból öt család, a Nagybaczoni (Telegdibaczoni) Nagy, a Sepsi-Nagybaconi Molnár, a Sepsibaczoni Toókos és a Telegdibaczoni Keresztes, továbbá valószínűsíthetően a Nagybaczoni Baló öt tábornokot (!) „állított ki”, három ezredest, két alezredest és két őrnagyot küldött a magyar honvédelem szolgálatába. Aki tud még Európában egy kistelepülésen belül ilyen főtiszti ,,katonatermésről”, az szóljon, írta Sylvester Lajos. A XX. században Háromszék négy magyar honvédelmi minisztert ,,adott”, s az sem véletlen, hogy a háromszéki nemesi családok címermezejében olyan sűrűséggel szerepel a kardot markoló páncélozott kar. /Sylvester Lajos: Katonanemzet – voltunk (Tábornokok földje, Erdővidék). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 3./2008. december 23.Tanáraik vezetésével Kolozsvár jöttek a tanulók, hogy néhány iskolában bemutassák az otthoni, magyarszováti betlehemezést. /Farkas Sándor, VI. B. osztályos tanuló, Magyarszováti Általános Iskola: Magyarszováti betlehemezés. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 23./2009. március 25.Súlyos betegség után elhunyt Jecza Péter szobrászművész /Sepsiszentgyörgy, 1939. okt. 16. – Temesvár, 2009. márc. 24./ A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrász szakán végzett. A temesvári Pedagógiai Főiskolára nevezték ki tanársegédnek. Később műszaki rajzot tanított a műegyetemen, majd 1990-től a Nyugati Egyetem képzőművészeti karának professzora volt. Nemzedékek sorát készítette fel és indította el a szobrászpályán. Megmintázta a magyar kultúra és irodalom számos halhatatlanjának – Bartók Bélának, Kőrösi Csoma Sándornak, Kriza Jánosnak, Klebesberg Kunónak, Bölöni Farkas Sándornak, Trefort Ágostnak stb. – a mellszobrát. /Elhunyt Jecza Péter szobrászművész. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 25./2009. április 28.Történelmi, néprajzi és irodalmi tárgyú könyveket népszerűsítettek nemrégiben Marosvásárhelyen, a Mentor Kiadónál megjelent új könyveket. Az Erdélyi ritkaságok című sorozat harmadik köteteként jelent meg Bölöni Farkas Sándor Utazás Nyugat-Európában című tanulmánya és naplótöredéke. A Mentor Lámpások voltunk című kötetében Ozsváth Imola tizenöt udvarhelyszéki pedagógus élettörténetét feldolgozó doktori disszertációjából készült könyvből a néhai Bálint Dezső, Kovács Piroska és Balázsi Dénes pedagógusok életútját ismerheti meg az olvasó. Ozsváth Imola a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium tanára. Kovács Piroska nyugdíjas pedagógus harmincnyolc éven át Szentegyházán, Fenyéden, majd szülőfalujában, Máréfalván oktatott, tíz évvel ezelőtt látott napvilágot kötete a híres máréfalvi székely kapukról. A mostani könyvbemutatón egy olyan CD-t is ismertetett, amely 49 faluból 240 régi kaput mutat be. Balázsi Dénes nyugalmazott tanár kötelességének érezte, hogy a világ elé tárja tanulságos életét. A kommunista rezsim idején meghurcolták. Megírta Székelyszentlélek monográfiáját, jelenleg az önéletrajzán dolgozik. A Mentor Kiadó és a marosvásárhelyi Súrlott Grádics Irodalmi Kör közösen mutatta be a Festett az arcom nékem is... című kötetet, amely különböző művelődéstörténeti korszakok fényében beszél az iróniáról. /Mentor-újdonságok. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 28./2010. február 28.Strasbourgban mutatják be Kovászna megyétKovászna megye önkormányzata márciusban az Európa Tanács strasbourgi székházában a Helyi és Regionális Választottak Kongresszusának tavaszi plenáris ülése keretében mutatja be a Kovászna, egyszerűen eredeti címet viselő megyepromováló standját. Demeter János, Kovászna Megye Tanácsának alelnöke 3 évvel ezelőtt kezdeményezte a projektet, a standot pénteken bemutatták a sajtó képviselőinek és a megyei tanácsosoknak. A megyebemutató installáció tulajdonképpen egy ház, ahova a látogató belépve a térségre jellemző hangulatfotókat talál, de a megye történetével is megismerkedhet, és rövid bemutatót tekinthet meg az európai gondolkodású, kiemelkedő háromszéki tudósokról és művészekről: Kőrösi Csoma Sándorról, Bölöni Farkas Sándorról, Baróti Szabó Dávidról, Kós Károlyról, Gyárfás Jenőről és Baász Imréről. A Helyi és Regionális Választottak Kongresszusa március 17-e és 19-e között zajlik, a standot ez idő alatt mutatják be. A megyei önkormányzat küldöttségében Demeter János alelnök, Henning László alelnök, 3 megyei tanácsos vesz részt. (hírszerk.) Forrás: Transindex.ro 2010. július 15.Jecza Péter győzelmes hazatéréseTanuljuk meg Jecza Pétertől, hogy céltudatosaknak kell lennünk, nem kishitűeknek — mondta a tegnap esti szoboravatón Gazda József művészettörténész. Vargha Mihály képzőművész szerint szükséges, hogy lendületet kapjunk egy olyan köztéri alkotástól, amely a tiszta művészi szabadságot hirdeti. Noha Jecza Péter szobrászművész már az ezredforduló után, halála előtt felajánlotta, ingyen ad egy reprezentatív köztéri szobrot Sepsiszentgyörgynek, az előző önkormányzati ciklusban nem sikerült hazahozni alkotását — közölte lapunkkal Gazda Zoltán önkormányzati képviselő, a szoborállítás ,,ötletgazdája". (mol) Tegnap avatták Jecza Péter szobrászművész Niké II. szobrát Sepsiszentgyörgyön az Erzsébet park dísztava mellett. Niké a görög mitológiában a győzelem istennője, a rómaiaknál Victoria néven reinkarnálódott. A sepsiszentgyörgyi születésű, európai rangú művész szülővárosával, Háromszék egészével eszmélő korától kezdve, különösen az 1968-as megyésítés után bensőséges, művészi vonatkozásban folyamatos alkotó kapcsolatot ápolt. Szimbolikus alkotásának, a Niké II. szobrának sepsiszentgyörgyi felavatása ennek a kapcsolatnak az összegzése. Jecza győzelemszobra nem egy hadi esemény megörökítése, hanem az emberi gondolat világába emelt absztrakció, az elvonatkoztatott Győzelem. Az alkotásokból sugárzó szuggesztív gondolatiság megragadásának képessége Jecza Péter szobrászművészetének fő jellemzője. E sorok íróját háromszéki baráti körével együtt a hatvanas évek végétől négy évtizedes kapcsolat szálaiból szőtt szoros szövetkezés vonzotta egymás közelségébe. Szobrának, egyben szellemiségének hazatelepedése napján eme kapcsolat révén született alkotói munka néhány mozzanatát és ennek tárgyi megjelenítését kísérelem meg. Grafikai jelből portré A megyésítés után, a Király Károly-éra alatt, 1969-ben kijártuk, hogy Dálnokban, Dózsa szülőházának vélt helyén emlékjelet állíthassunk. A bukaresti jóváhagyás egy román és magyar nyelvű szöveg elhelyezésére szólt. Plugor Sándorral, a helyi és a Háromszékre hazaszólított képzőművészekből alakított szövetségi fiók vezetőjével azt sütöttük ki, hogy a kétnyelvű feliratot egy hatalmas kőtömbre helyeztetjük el, hisz Dózsa szülőháza nincs meg, s a levegőbe nem tudunk szeget verni, hogy a táblát arra felfüggesszük. A példa saját tapasztalatunkból adott volt, már egy éve állt Barabás Miklós kézdimárkosfalvi szobra a hatalmas andezittömbből faragott talapzaton, mert a mikóújfalusi faragómesterek nem voltak hajlandóak kisebb kőelemekből megépíteni. A kétnyelvű szöveget a nagy felületen valamilyen grafikai jellel szokás elválasztani. Vonalkával, ponttal, a kor politikai kívánalmai szerint ötágú csillaggal. Egyik megoldás sem tetszett, ezért a sepsiszentgyörgyi származású és szülőhelyéhez vonzódó Jecza Péterhez, a már országos hírű szobrászhoz fordultunk. Azért is hozzá, mert ahhoz már nem volt pénzünk, hogy grafikai jel helyett portrét rendeljünk, s ehhez egyébként a szükséges hatósági jóváhagyások is hiányoztak. Ezt megelőzően, amikor egy minimálisan héttagú, képzőművészeti szövetségi tagokból álló művészcsoportot kellett az országos szétszórtságukból Háromszékre hazaszólítani, Jecza Péter is szerepelt ennek a virtuális szövetségi fióknak a tagsága között, de hamarosan be kellett látnunk, hogy az általa Temesváron teremtett alkotói feltételeket, az ország egészére szétsugárzó szellemi légkört itthon egyelőre nem tudjuk megadni, és provinciális önzés miatt megbontani sem szabad az ott megteremtett alkotói körülményeket. Jecza esetleges hazatelepedéséről tárgyaltunk, de az ott maradás érveit el kellett fogadnunk, viszont mindkét tárgyaló fél természetesnek tartotta, hogy alkotó kapcsolatokat alakítunk ki. Ezért utaztunk Temesvárra azzal az abszurdnak tűnő ötlettel, hogy egy pontszerű grafikai jel helyett alkosson egy nagyméretű Dózsa-portrét. Megtörtént. Így született két, néhány mondatos szövegű emléktábla-felirat helyett egy emlékmű és ennek művészi értékeit tekintve is lényegi eleme, a dálnoki Dózsa-portré. Markáns, erőt, elszántságot, az eszme legyőzhetetlenségét sugárzó nagyméretű bronz dombormű, amely a háttérül szolgáló sziklatömb keménységéhez társulva, a bazaltoszlopok közé fogott, kiegyenesített kovácsoltvas kaszakert és a mögéje telepített göcsörtös gyertyánfasor összhatásaként hatalmas erőt és akaratot áramoltat a néző felé. Kőrösi Csoma Sándor Kovásznán A dálnoki Dózsa-plakettet megelőzően Jecza Pétert kértük föl a Kőrösi Csoma Sándor-szoborpályázaton való részvételre. Ha a szoborállítási szándék érvényesítése közben nem alakult volna ki éles vita afölött, hogy hová, a szülőfaluba, Csomakőrösre kerüljön-e a Csoma-szobor, vagy az európai rangúra emelkedő fürdőváros központjába, Kovásznára, meggyőződésem, hogy Jecza Péter akkor is az általa képviselt alkotói iskola szellemiségéhez igazodva alkotta volna meg. A szakmai zsűri és mindannyiunk megítélése szerint a pályázaton Jecza Péter volt a nyertes, de figyelemre méltó, végleges anyagba, bronzba-kőbe kívánkozó alkotások kerültek ki a többi pályázó műhelyéből is. (Puskás Sándor Csoma Sándor-szobra a csomakőrösi emlékkiállításon látható.) A szobor helyének kijelölése körüli vita arra volt alkalmas, hogy Kovászna főterére egy egyenes testtartású, tisztaságot, értelmet és elhivatottságot sugárzó arcú, emberi méltóságot megjelenítő, háromnegyed alakos mellszobor szülessen, amely a tudós-kutató elkötelezettségét szuggesztív erővel közvetíti. 1969-ben avattuk, országra szóló ünnepséget szervezve köréje. Tulajdonképpen ez az alkalom volt az első olyan dobbantás, amely az ennek nyomán is kialakult, mára nemzetközi rangra emelkedett Kőrösi Csoma Sándor-kultuszt elindította, a társművészeteket is inspirálta, és az 1968-ban, az adminisztratív-területi újjászervezés nyomán született Kovászna megye egyik kulturális „védjegyévé" vált. A szobrot egyébként 1969-ben a legmagasabb szakmai minősítésre tartották érdemesnek: az Év Portrészobra volt. És a kovásznai szoboravatással egy időben a szülőfalu, Csomakőrös is felállíttathatta az archaikus faluképhez, a faluközpont kis teréhez illő, stílusjegyeit tekintve klasszikus fogantatású Csoma Sándor-szobrát. Patrontáskás katonaszobor A Jecza Péterrel kiépült sokrétű kapcsolatainknak voltak „kudarcos" mozzanatai is, amelyek nem építhették köztereink esztétikai élményét, de ennek dacára a szobrász lelki építkezésében, művészi-emberi tartásában kamatozódtak. Ilyen volt a sepsiszentgyörgyi katonaszobor története, amelyre Jecza Péter is pályázott. Eredetileg a felszabadulás élményét akartuk köztéri szoborral kifejezni, és nem valamilyen katonai haditettekre emlékeztetve, amire, köztudott, Sepsiszentgyörgyön a második világháborúban nem is került sor. Jecza Péter a felszabadulást mint absztrakciót elvont térplasztikai alkotáshoz igazítva képzelte el. Kizsűrizték. Így került képbe szegény Balogh Péter, akinek a betegsége elhatalmasodásához — tanúja voltam — ez a szobortörténet nagymértékben járult hozzá. Balogh Péter kiváló szobrász volt, eleve a természeti és emberi formák absztrahálásából indult ki. Ezt akarta továbbépíteni a szentgyörgyi szabadságszobor esetében is. Bennünk, úgy tapasztalta és úgy vélte, megértő és támogató partnerekre talál. Abban az időszakban már mi is „tehetetlenek" voltunk. Tőlem — részben éppen a szobrok miatt — megvonták a bizalmat, és eltávolítottak a szobrok mellől. Balogh Péter pályamunkáját a legmagasabb szintű „szakmai" ellenőrzésnek vetették alá: aggastyánkorú tartalékos katonatisztek vegzálták a munkát, és volt, aki a maketten kézzel tapogatva is kereste a felszabadító katona patronjának a helyét, és a bronzszobor paruléja fölött vitatkoztak, hogy annak a hegyivadászokra emlékeztetőnek vagy valami másnak kell lennie. Ez is hozzátartozik Bronz Béla születéstörténetéhez. Jecza Péter háttérbe szorítása pedig művészi-erkölcsi értékmentésnek bizonyult, mint ahogyan magam is áldhattam a Fennvalót, hogy a katonaszobor végleges kivitelezésében nem kellett részt vennem. Aki a hazájában is lehet próféta Jecza Péternek Sepsiszentgyörgyön és Háromszéken még számos monumentális köztéri és egyéb alkotása van. Ő készítette el a Váradi József Általános Iskola előtt álló Lázár Mihály-szobrot is. 1972-ben rendeltük meg — úgy emlékszem, ezt is pályázati kiírás révén — Bölöni Farkas Sándor szülőfalujában elhelyezendő köztéri mellszobrát. A nagy utazó a demokratikus eszméket hazaplántáló szándékkal járta Nyugat-Európát és főleg Észak-Amerikát, ami szerencsés módon egybeesett Jecza Péter abban az időben már kiállításai, munkái révén Nyugat felé és Nyugat felől közvetítő gondolkozásával. A nagy utazó hazája-népe iránti elkötelezettségét megjelenítő alkotás gipszmakettként vészelte át a diktatúra hátralevő éveit, és csak a ’89-es romániai fordulat után kerülhetett Bölön „templomnegyedének" teraszos terére. Jecza Péter szülőföldi megbecsülésének jelzése az is, hogy ő készíthette el ugyancsak az erdővidéki nagyközség, Nagyajta számára Kriza János köztéri arcképszobrát. A tudós püspök, híres székely népdalgyűjtő portréját a 90-es évek elején avatták fel. Ezt megelőzően, a kommunista diktatúra legsötétebb éveiben felkérésre a sepsiszentgyörgyi Csíki utcai új római katolikus templom számára készítette el a Keresztút című alkotást és Szent Mihály arkangyal szobrát. A föld felett valóságos „földalatti" munkát végzett. Titokban formázott és öntött. Az oltárkép szenvedéstörténete és a művész személyes élete egybefonódott. Valóság és mítosz, reális szenvedés és transzcendens értelmi-érzelmi síkok kerülnek így egymás mellé. Jecza Péter hatalmas tehetsége révén még éltében próféta lehetett saját hazájában. Folyamatosan csatákat nyert itthon és igen számos nyugati világvárosi kiállítása révén. Győzött. Ennek a győzelemnek egyik stációja a sepsiszentgyörgyi Erzsébet park Niké-szobra. Jecza Péter élete során folyamatosan itthon volt, és most mégis hazaérkezett. Jecza Péter nem megtért — erre nem volt oka —, hanem hazatért. Alkotásának avatása kapcsán együtt örvendezzünk ama szándék kivitelezésének, hogy a sepsiszentgyörgyi Erzsébet park Háromszék neves emberei köztéri szobrainak hazatérésre, visszatérésre alkalmat teremtsen, és örökös otthont biztosítson. Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. március 26.Jubileumi emlékezés egy erdélyi közügyi élharcosraSzáz éve született Mikó Imre, a jogász-politikus-irodalmár Mikó Imre száz esztendővel ezelőtt neves erdélyi családba született az erdővidéki Bölönben, de javarészt Kolozsváron élt és dolgozott, a közügyeket mindig elsődlegesen szem előtt tartotta jogászként, politikusként, irodalmárként, tanárként. Rá, gazdag és a mai körülmények között is tanulságos, az erdélyi magyarság számára példaértékű életpályájára és életművére emlékeztek tegnap az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jog-, Közgazdaság és Társadalomtudományi Szakosztálya, valamint az Erdélyi Unitárius Egyház szervezésében. Az EME székhelyén délelőtt lezajlott, hat előadásnak helyet adó emlékkonferencián megjelent az ünnepi rendezvényt kezdeményező és annak lebonyolítását elősegítő család, valamint a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus képviselője. Délután az unitárius egyház Dávid Ferenc imatermében Mikó Imre A szülőföld szerelmese (Orbán Balázs életregénye) című kötetét mutatták be az érdeklődőknek. Az emlékkonferencia első előadója Egyed Ákos akadémikus történész volt, aki a bölöni Mikók és a régi székely törvények kapcsolatáról értekezett. Mikó Imre, annak ellenére, hogy Bánffyhunyadon született és Kolozsváron élt, mindig ápolta származását, regényes életrajzot írt az utazó Bölöni Farkas Sándorról, Orbán Balázs pedig számára egyféle „iskolakalauz” volt. Az erdővidéki tájak, színek, zamatok éppúgy beleépültek tudatába, mint azok az ősi székely törvények, amelyek sajátos szabadságjogokat biztosítottak az Erdély keleti felében élőknek, és amelyeknek köszönhetően a Mikó család fokozatosan felemelkedhetett a társadalmi ranglétrán. A székely örökösségi rend a székely autonómia alapjának tekinthető – mondta az előadó. Csapody Miklós irodalomtörténész a politikus Mikó Imréről beszélt, aki, véleménye szerint, nem volt politikus, csupán hivatásszerűen politizáló közéleti személy. Jó nyelvtudással megáldott képviselőként a román parlamentben megállta helyét, unitárius neveltsége következtében sosem a konfrontációra, a másokra irányuló diktátumra, hanem a megegyezésre, az alkotmányosság betartására törekedett. Bukarestben jó szakpolitikusként ismerték el, Budapesten pedig 1941–44 között azt Erdélyi Párt (EP) főtitkáraként sosem kormánypárti, hanem félellenzéki szerepet vállalt, aki nem szavazta meg a zsidótörvényt. Az Erdélyi Párt Erdély-politikájával kapcsolatban Tibori Szabó Zoltán újságíró az EP balszárnyát alkotó gróf Teleki Bélára és Vita Sándorra hivatkozva emlékeztetett az 1940–44 közötti észak-erdélyi magyar közigazgatás hibáira: a diadalmas katonai bevonulásra és a katonai adminisztráció bevezetésére, az anyaországi „ejtőernyős” köztisztségviselők kinevezésére, akik gyarmatként viszonyultak Erdélyhez. Mindezek nem szolgálták az itteni sajátos nemzetiségi ellentétek elsimítását. Az EP kisebbségiből többségivé vált tagjainak a többséghez tartozó kisebbségiekként kellett volna megnyilvánulniuk. Az EP-n belüli pluralizmus fontos példa maradt az 1990 utáni erdélyi magyar politika számára. Az ügyvéd Mikó Imréről Varga Attila jogász, parlamenti képviselő tartott előadást, idézve a nagy elődöt: „Az igazi jogásznak mindenbe bele kell élnie magát. Népszolgálatra vállalkozom”. Az emberi jogokért küzdeni csak legális eszközökkel, a többségiekkel való versenyképesség ápolásával, a paragrafusok rengetegében való tájékozódási képességgel lehet, miközben különbséget tudunk tenni az egyéni és a közösségi jogok között. Az emlékkonferencián Gaal György irodalomtörténész Mikó Imre irodalmi munkásságáról, Cseke Péter egyetemi tanár pedig kisebbségi társadalomkutatási tevékenységéről számolt be. Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár) 2011. április 22.A község és az unitárius egyház is akarja - külön-különMegvásárolnák Bölöni Farkas Sándor szülõházát és a vízimalmot Az erdõvidéki polgármesterek nemrég lezajlott találkozóján Tamás Sándor megyeitanács-elnök felajánlotta a megyei tanács anyagi segítségét ahhoz, hogy a bölöni önkormányzat megvásárolhassa a faluban 1795-ben született Bölöni Farkas Sándor író, mûfordító, utazó szülõházát. A meglehetõsen romos, elhanyagolt ingatlant ugyanakkor az unitárius egyháznak is szándékában áll megvásárolni. A megvétel lehetõségét Sikó Imre bölöni polgármester egyértelmûen üdvözölte, és a feljavítás után emlékházként, falumúzeumként mûködtetnék az ingatlant, benne a nagy utazónak, a kor haladó szellemû gondolkodójának berendezett emlékszobával. A polgármester azt is elmondta, hogy meg szeretnék vásárolni a falu számára az egyetlen még meglévõ vízimalmot is (a valamikori 22- bõl), amit hasonlóképpen felújítanának, és megmentenének az utókor számára. Bölöni Farkas szülõházát - mely valójában nem az eredeti, de annak a helyére épült 1852-ben - az unitárius egyházközségnek is szándékában áll megvásárolni, Kozma Albert lelkész szerint az épület kulturális célokra való használata és biztonsága csakis egyházi tulajdonban képzelhetõ el és valósítható meg, és ez tükrözi az egyház elöljáróinak, de más kulturális és civil szervezetek vezetõinek véleményét is. Ennek érdekében már döntöttek arról, hogy az unitárius egyháznak, akár kölcsönpénzzel is, de kötelezõ módon meg kell vásárolnia az épületet, azt követõen pedig közös összefogással el kell végezni rajta a javításokat és látogathatóvá tenni, a polgármester által is említett emlékszoba berendezésével, a falumúzeum beköltöztetésével. A lelkész elmondta, hogy a házvásárlás kapcsán az önkormányzattal vagy más civil szervezetekkel való nézeteltérések elkerülése végett kuratóriumot hoznának létre, melyben a község minden intézménye és felekezete képviselve lenne. Ezt a jelenleg a község vezetõsége által irányított Bölöni Farkas Sándor Alapítvánnyal együttmûködve képzelnék el, amennyiben azzal az önkormányzat is egyetért, tevékenységébe pedig betekintést enged. Bölöni Farkas Sándor 1795-ben született Bölönben, 1805-1815 között a kolozsvári unitárius kollégiumban tanult, 1816-17-ben elvégezte a jogot a kolozsvári királyi líceumban, utána Wesselényi Miklóssal együtt a marosvásárhelyi ítélõtáblán folytatott joggyakorlatot. 1817-ben a kolozsvári fõkancellárián felesküdött jegyzõnek. 1825 júliusában hét hivatalnoktársával megalapította az elsõ magyar hitelszövetkezetet. 1830-1832 között nyugat-európai és észak-amerikai utazást tett. Ezeknek az utazásoknak a leírását 1834-ben adta ki Kolozsváron, de a mû hamarosan tiltólistára került. Az útleírás VIII. fejezete tartalmazza az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat magyar fordítását. 1833-ban az õ kezdeményezésére alakult meg Kolozsváron a Nemzeti Kaszinó. Szintén Bölöni Farkas Sándor kezdeményezésére jött létre a Vívó Intézet és az Asszonyi Olvasó Egylet. 1836-ban a kolozsvári játékszín tollvivõ titkára lett, õ szedte rendbe a színház anyagi ügyeit. Tüdõbajban halt meg 1842-ben Kolozsváron. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2011. augusztus 8.Középpontban Erdővidék értékeiTalán nem sikerült minden úgy, ahogy a szervezők, illetve a résztvevők elképzelték, ám az első alkalommal Bölönben megrendezett Erdővidék az én hazám fesztivál a szerethető események közé sorolható. Péntek délelőtt négy erdővidéki ifjúsági egyesület részvételével gondjaikról, munkájukról beszélgettek. A sepsiszentgyörgyi Demokrácia Központ ügyvezetője, Nemes Előd tartott előadást, majd együtt elemezték, mit lehetne tenni, hogy a régióban jelentősebb ifjúsági élet legyen. A délután folyamán ifj. Kozma Albert unitárius és Bartha Attila református lelkész a falu történetéről értekezett, este pedig mások mellett fellépett a kézdivásárhelyi Fejér Lilla és a Csillag születik idei győztese, László Attila. Szombaton tartották a Kék Virág Szavaló- és Néptánctalálkozót, ezen a vártnál kevesebben jelentkeztek, mindössze nyolc település képviseltette magát, de a zsűri és a közönség is elégedett volt az előadásokkal. A szavalóknak Wass Albert Ébredj, magyar című versét és egy szabadon választott költeményt kellett előadniuk, legmeggyőzőbbnek a középajtai Bódi Rozália, a vargyasi Máthé Zsuzsa és a kökösi Györgyilyés Boróka bizonyult. A legjobb népdalénekesnek járó díjat a baróti Virág Csilla kapta, aki a szavalásban is bizonyító Bódi Rozáliát és a helybeli Gergely Erikát előzte meg, különdíjat a bölöni, de Nagyajtán tanuló Boda Szabina kapott. A községi könyvtárban Bölöni Farkas Sándor Kolozsvárról beszerzett kéziratának másolataiból – utazásairól, bölöni és kolozsvári életéről írt jegyzeteiből és öt végrendelet is megtekintető volt – nyílt kiállítás. Sikeresek voltak az Erzsébet parkban tartott tevékenységek, munkájukat népszerűsítették a baróti környezetvédő egyesület tagjai, az Izabella Alapítvány munkatársai és a vargyasi Rika Kulturális és Sportegyesület. Utóbbiak asztalánál több tucat gyermek és felnőtt gyűlt össze kézműveskedni, majd a hagyományos Szende-bálon nem volt hiány mulatni vágyókból és csinos lányokból sem, a legszebbnek járó elismerést a tizenöt esztendős, Sepsiszentgyörgyön tanuló bölöni Nagy Kinga kapta. Hecser László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. szeptember 30.Vargyasi ifjak a szórványban"Minden magyar felelős minden magyarért" – ez lehetne a mottója annak a rendezvénysorozatnak, amelyen a Vargyasi Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (VADFIE) idén vett részt első alkalommal. Közelebb akarunk kerülni a szórványban élő magyarokhoz, és a magunk szerény eszközeivel szellemi, kulturális ajándékkal meglepni őket. A II. Prücsöktánc játéknapot az Erdélyi Magyar Ifjak szórványért szakcsoportja szervezte a Rákóczi Alapítvány, a Magyar Nyelvért Alapítvány és a Szabó Imre Alapítvány, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, Kovászna Megye Tanácsa és a Nemzeti Civil Alapprogram támogatásával. Utunkat Kovászna Megye Tanácsa biztosította, enélkül nem juthattunk volna el Magyarpéterfalvára (Fehér megyébe). 2011. szeptember 24-én reggel a 600 lelkes kis magyar falu több mint 200 vendéget fogadott. Magyarpéterfalvára játszani, szórakozni jöttek a szórványtelepülések óvodásai és iskolásai: Balázsfalva, Tür, Küküllővár, Bethlenszentmiklós, Magyarbénye, Vajasd, Magyarlapád, Marosgombás és Felvinc. Az ünnepélyes megnyitón Makkai Dénes helyi lelkipásztor és Szakács Júlia főszervező köszöntötte a vendégeket, majd a művelődési ház udvarán interaktív közösségfejlesztő játékot szerveztek az EMI és az ODFIE ifjai. A 66 éve elhunyt Bartók Béla emlékére szervezett szavaló- és énekversenyen megcsillogtathatták tehetségüket a kis előadók. A program arcfestéssel, töklámpáskészítéssel, mesevetítéssel folytatódott, délután pedig Dániel Sándor csíkszeredai fazekasmesterrel korongozhattak az ügyes kezűek. A játéknap befejezéseként a marosvásárhelyi KRIKK zenekar adott koncertet, a vargyasi ifjak színjátszói pedig bemutatták A rátóti csikótojás című népmese színpadi változatát. A feldolgozást Farkas Emese tanítónő irányításával tanulta be László Gábor, Tánczos Oszkár, Gánya Ervin, Trinfa Zoltán és Farkas Sándor. A rendkívüli élményeket nyújtó szórványmisziós rendezvény után a vargyasi ifjak szilárdan elhatározták, hogy ezután is segítik ezt a hasznos, nemzetmentő munkát. Szeretnék, ha más települések fiataljai is bekapcsolódnának a mozgalomba. PÁLYER GYÖRGY SZABOLCS. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. október 10.Húsz éve ragyog a GyöngykoszorúNyárádmenti táncmaraton Harminchárom együttes és néptánccsoport jelentkezett a hétvégi maratoni Gyöngykoszorú- találkozóra. A Maros és a Nyárádmente, a Kis-Küküllő, a székely Mezőség településeiről érkeztek a dalosok és táncosok a Nyárádszeredában megtartott jubileumi seregszemlére. Szervezői: a Bekecs táncegyüttes, a nyárádszeredai önkormányzat, az EMKE Maros megyei szervezete, valamint a Bocskai István Közművelődési Egyesület, támogatója a Művelődési Minisztérium. A rendezvény megnyitóján beszédet mondott Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ országos elnöke. Három adat: 1991. április 29.: A marosvásárhelyi Szabó György Pál és felesége, Éva, a tánc világnapján, Erdőcsinádon az első Gyöngykoszorú-találkozóval útjára indította a magyar népi táncok hagyományőrző mozgalmát. 2001. december 9.: Marosvásárhelyen ünnepi Gyöngykoszorú- találkozón búcsúztatták a mozgalom nyugalomba vonuló éltetőit: Szabó György Pált és feleségét, Évát. 2011. október 8–9.: Nyárádszeredában indult két évtizede, itt ünnepeltek hát a Maros megyei néptánccsoportok. Az ünnepet zavarta az eső, így a szabadtéri népviseleti parádé, a szokásos felvonulás elmaradt. A színpadi műsort a Ferencz Csaba zenetanár vezényelte Bocskai női dalkar nyitotta, majd Tóth Sándor, Nyárádszereda alpolgármestere üdvözölte a résztvevőket. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ országos elnöke, aki köszöntőjében ezt mondotta: "Nemzeti identitásunk egyik alapeleme az a népdal, az a néptánc, amely az elmúlt húsz esztendőben is úgy került előtérbe, hogy a legnemesebb értékeinket próbálta megőrizni, próbálta megerősíteni, és ezeken az értékeken keresztül próbáltuk alakítani az életünket. Amikor nemzeti identitásról beszélünk, amikor a magyar embereknek, a nyárádmenti embereknek, a székely embereknek, az erdélyi magyar embereknek az identitásáról beszélünk, akkor a nyelv mellett, a különböző kulturális értékek mellett kiemelkedő szerepet kap a néptánc, a néphagyomány, a népdal, a népmese, mindaz, amit örökségül kaptunk. Ezek nélkül nem is lehet elképzelni nemzeti identitást. Húsz esztendővel ezelőtt, amikor az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és néhány lelkes ember ezt a mozgalmat elindította, bizakodtak abban, hogy ismét föl lehet éleszteni a Nyárádmentén, Maros megyének ebben a szegeletében újjá lehet éleszteni, meg lehet erősíteni azt, amit évtizedeken keresztül megpróbáltak elnyomni, kiirtani, megszüntetni: a néphagyományt. Ezt a föltámasztó munkát sikerrel végezték. Köszönetet kell mondani mindazoknak, akik húsz éven keresztül kitartással, makacssággal, sokszor sok lemondással ezt a munkát végzik, és biztatni kell őket, biztatni kell minden egyes olyan embert, aki ebben a munkában szerepet vállal, hogy ne hagyják abba. Ne hagyjuk abba, mert enélkül a XXI. században, a globalizálódó világban sok minden újdonságot, érdekességet kaphatunk, de a néphagymány nélkül, a néptánc, a népdal nélkül, magyar nyelv, magyar kultúra nélkül sokkal szegényebbek leszünk. Akkor leszünk igazából erősek a XXI. század változó világában, ebben a globális versenyben akkor tudjuk állni a versenyt, hogyha jelenünket, jövőnket a múltra építjük. Az a jelen, az a jövő, amely hagyományos, szolíd értékekre épül, az biztos, hogy sikeres lesz. És nekünk itt, Erdélyben sikeresnek kell lennünk. És ahhoz, hogy sikeresek legyünk, kétszer annyit kell dolgoznunk, mint román honfitársainknak, kétszer annyit kell dolgoznunk, mint másoknak. Kétszer annyit kell bizonyítanunk. Erre képesek vagyunk. Képesek voltak az elődeink is, képeseknek kell lennünk nekünk is erre. A huszadik évfordulón, amikor már felnőttkorba érkezett a Gyöngykoszorú, engedjék meg, hogy ezért a tárca nevében – és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nevében is – köszönetet mondjak mindazoknak, akik ezt a munkát húsz éve végzik, sok sikert kívánjak, és még egyszer örömömet fejezzem ki, hogy a huszadik évfordulón a kulturális minisztérium a fő támogatója lehet, itt lehet önökkel; önökkel együtt szervezheti meg ezt a fontos rendezvényt, hiszen ez a húsz esztendő azt bizonyította, hogy igenis értékmentés, értékőrzés, értékteremtés történik. Maros megye tanácsának alelnöke, Szabó Árpád méltatásában elmondotta, hogy a beérkező kulturális pályázatoknak több mint felét a magyar csoportok, formációk küldik be. A tanács évente körülbelül 200 ezer lejes támogatással segíti a műkedvelő néptáncmozgalmat. – A Gyöngykoszorú már nem is seregszemle, hiszen mozgalommá nőtte ki magát. Olyan mozgalom, amely elengedhetetlen megmaradásunkhoz; mi itt, Erdélyben ezzel is bizonyítjuk, hogy itt nekünk történelmünk van és jövőnk is van. A Romániai Magyar Táncszövetség részéről Incze Tünde alelnök kívánt sikert a néptáncmozgalomhoz. Dr. Ábrám Zoltán, az EMKE megyei elnöke szerint nem véletlen az, hogy 1991. április 28-án első alkalommal éppen Nyárádszereda adott otthont a néptánc, népdal, népviselet és népzene találkozójának – ennek a térségnek a népe, az emberei mindig is dolgos, munka- és kultúraszerető, kultúrateremtő emberek voltak; és azok ma is. – Húsz esztendő alatt mozgalommá fejlődött a Gyöngykoszorú. Több mint száz rendezvényre került sor Maros megyében, évente öt olyanra, amely Gyöngykoszorú néven zajlik, emellett számos hasonló jellegű rendezvény van, amelyeket más névvel szerveznek. Vajon hány ezren, hány tízezren vettek/vesznek részt ezeken a találkozókon? Csak a mai alkalommal mintegy háromtucatnyi csoport lép fel, sok száz, az ezerhez közeledő fellépő, szintén ennyi a szervezők, a nézők száma –, tehát a húsz esztendő alatt tízezrekre tehető azok száma, akik részesei lehettek a mozgalomnak. Számos település, Erdőcsinád, Kibéd, Görgényüvegcsűr, Holtmaros, Marosfelfalu, Marosludas, Szászrégen és környéke, de Mezőpanit, Nyárádszereda is rendez Gyöngykoszorú-találkozókat. Továbbá Marosvásárhelyen is van egy évzáró rendezvény, gyermekek és felnőttek számára is. A magyar kultúra ápolásáért kifejtett áldozatos munkájáért dr. Ábrám Zoltán EMKE-plakettet nyújtott át Kelemen Hunor miniszternek, az RMDSZ országos elnökének. Köszönetképpen emléklapot kapott Suba Kádár Gyöngyvér, a helyi művelő- dési otthon igazgatója és Nyárádszereda közössége, melynek nevében a lapot Tóth Sándor alpolgármester vette át. A jelenlévők egyperces csenddel adózak azok emlékének, akik, mint a kezdeményező Szabó György Pál (1930. október 18 – 2005. január 9.) már nem lehetnek közöttünk. – Nagy boldogság, amikor az ember olyan feladatot kap, amit örömmel végez – fordult Szabó Évához Suba Gyöngyi. – Kedves Éva néni! Akkor, ‘91-ben Rügyfakasztó Gyöngykoszorú volt. Íme, a termés beérett: ma ugyanitt Szüreti Gyöngykoszorú van. Köszönjük szépen! Szabó Éva hatalmas taps közepette vette át az oklevelet. Életerejét, munkabírását mi sem bizonyítja jobban, mint az előcsarnok falain látható kiállítás, melyet gyöngyörű varrottasaiból állított össze. Az EMKE megyei elnökeként Szabó György Pál és munkatársai fáradtságot nem ismerve járták a vidéket, arra buzdítva a táncot éltető falvakat, hogy a világért abba ne hagyják! Folytassák a hagyományt. Ahol pedig halódott, biztatták, kérték, csodálatra méltó pedagógiai érzékkel meggyőzték a falut, a néptánccsoport megalakítására, a néptánc újratanulására. Gyuri bácsi már valahonnan fentről figyelheti, milyen terebélyes, mennyi falut felölelővé bokrosodott a mozgalom – idézte a Tanár úr emlékét a műsorvezető Tollas Gábor színművész. – Reményeink szerint örül és biztat is. A folytatásra biztat. "Az anyanyelv több, mint annak írott és beszélt formája – mondotta Szabó György Pál 1997-ben, a marosvásárhelyi Kultúrpalotában megtartott Gyöngykoszorú-találkozón. – Az anyanyelvet hordozza elválaszthatatlanul a néptánc, a népdal, a népzene, hiszen ezek mind-mind emberi lélek, érzés- és formavilág kifejezésmódjai és eszközei. Ki ezeket nem ismeri és nem gyakorolja, egyre hézagosabb és szegényebb lesz az anyanyelve. (…) Nemzeti értékeink egyik legnemesebb kincse a magyar tánc, amely tartásával, formáival, különös lelkületével kimagaslik más nemzetek táncai közül. Örömmel és szívesen táncoljuk táncainkat, megtanuljuk más nemzetek táncait is. Cserébe elvárnánk, hogy mások is ezt tegyék. Népviseletünk, népdal-, népzene- és néptánc-kincsünk a leggazdagabb nemzetek közé sorol minket, magyarokat. A népi kultúra szempontjából, divatos szóval élve: nagyhatalom vagyunk. Van okunk örvendezni. Vigadjunk együtt azokkal, akiktől tanultunk, eltanultuk a táncot, és azokkal, akikkel folytatni akarjuk a hagyományt. Egyszóval idős és fiatal, oktató és tanítvány." Céltudatosan cselekvő nagy csapat sorakozott fel Szabó György Pálék utódai mögé a két évtized folyamán. Intézményesített vagy intézményesülő keretek között oktatók és csoportszervezők, táncosok és dalosok viszik tovább a jó hagyományt. Az erdélyi néptánckultúra megőrzésében, megjelenítésében és magas szakmai színvonalú oktatásában végzett tevékenységéért köszönő oklevelet vehetett át Benő Barna-Zsolt, Duca Szabolcs Attila, Szász Péter, Fazakas János, Kásler Magda, Lengyel Ildikó, Veress Kálmán, Füzesi Albert, Varó Huba, Nagy Levente Lehel, Farkas Sándor-Csaba, Dósa Attila és Törzsök Zsuzsanna. A fiatal oktatók közül Kovács János, Füzesi Tímea-Gizella, Kiss Gellért, Rácz István, Móréh Boglárka, Deák Orsolya, Fazakas Emese, Tőkés Imola és Szabó Albert részesült elismerésben. A hagyományőrző csoportok korábbi és mai vezetői közül Madarasan Judit és Madarasan Dumitru, Mező Palkó István, Barabás Attila-Csaba, Kozma Ferenc, Deák János és Deák Juliánna, Böjthe Judit és Böjthe Zoltán, Barabás Levente és Barabás Gyöngyvér, Pethő Sándor, Kovács Hajnal, Lovász Zsuzsanna és Vásárhelyi Mónika munkáját jutalmazták elismeréssel a kétnapos, maratoni Gyöngykoszorú-találkozón. Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2011. december 21.Törvény általi védelem a Házsongárdi temető 397 műemléksírjánakAz Országos Műemlékvédelmi Bizottság szerdai ülésén elfogadta azt az összesen 397 tételből álló, műemlékké nyilvánításra javasolt Házsongárdi sírok, síremlékek helyrajzi felmérésre alapuló jegyzéket és a hozzá csatolt fényképes adatlapokat tartalmazó dokumentációt, amely biztosítja a kiemelt sírok törvény általi védettségét. A döntést követően Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter rendelettel erősíti meg a sírok védettségét. A kolozsvári Házsongárdi temető „B” kategóriás műemlékként szerepel az Országos Műemlékvédelmi Listán, ám az általános keret nem jelentett egyéni, kiemelt védettséget egy-egy síremlék számára. Az elmúlt évben tapasztalt sírrongálások miatt idén nyáron elkezdődött a sírok egyéni felmérése. A munkát a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium Kolozs megyei Igazgatósága és az általa felkért szakértők, a Házsongárd Alapítvány és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság munkatársai végezték el, akik december 12-én véglegesítették és jutatták el a dokumentációt a kulturális tárcához. A 397 síremlék műemlékké való nyilvánítása a legmagasabb fokú védelem biztosítását jelenti a több mint 400 éves temető számára, amelyet 40 évvel ezelőtt nyilvánítottak „B” kategóriás műemlékké. A védetté nyilvánított síremlékek között található többek között Apáczai Csere János, Tóthfalusi Kis Miklós, az Esterházy-Mikó-Mikes család sírkertje, Dsida Jenő, Jósika Miklós, Szenczi Molnár Albert, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Xántus János sírboltja, valamint Szilágyi Domokos és Hervay Gizella közös síremléke. Paprika Rádió 2012. február 14.Miniszteri rendelet védi a Házsongárdi temető 394 műemléksírjátKelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter rendelettel erősítette meg a Házsongárdi temető egyéni műemlékké nyilvánított sírjainak a védettségét. Az Országos Műemlékvédelmi Bizottság december végi ülésén javasolta a kiemelt sírok törvény általi védettségét. A javaslat kiindulópontja az az összesen 394 tételből álló, műemlékké nyilvánításra beterjesztett, Házsongárdi sírok, síremlékek helyrajzi felmérésre alapuló jegyzék és a hozzá csatolt fényképes adatlapokat tartalmazó dokumentáció volt, amelyet a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium Kolozs megyei Igazgatósága és az általa felkért szakértők, a Házsongárd Alapítvány és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság munkatársai készítettek el. Mint ismeretes, a kolozsvári Házsongárdi temető „B” kategóriás műemlékként szerepel az Országos Műemlékvédelmi Listán, ám az általános keret nem jelentett egyéni, kiemelt védettséget egy-egy síremlék számára. Az elmúlt évben tapasztalt sírrongálások miatt Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter felkérésére tavaly nyáron elkezdődött a sírok egyéni felmérése. A munkát a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium Kolozs megyei Igazgatósága és az általa felkért szakértők, a Házsongárd Alapítvány és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság munkatársai végezték el, akik 2011. december 12-én véglegesítették és jutatták el a dokumentációt a kulturális tárcához. Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter elmondta: „A kulturális tárca és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség egyik kiemelten fontos célkitűzését véglegesítettük ma. A kolozsvári Házsongárdi temető közel 400 sírjának biztosítunk kiemelt védettséget, ezáltal az erdélyi magyar történelmi múlt előtt hajtunk fejet, őrizzük meg nagyjaink méltó emlékét. Nem véletlen, hogy a védetté nyilvánított 394 síremlék 85 százaléka magyar származású személyiségé. Ugyanakkor felkértem a Kolozs Megyei Kulturális és Örökségvédelmi Igazgatóságot, hogy javasolja további sírok műemlékké nyilvánítását „ – hangsúlyozta Kelemen Hunor tárcavezető. A 394 síremlék műemlékké való nyilvánítása a legmagasabb fokú védelem biztosítását jelenti a több mint 400 éves temető számára, amelyet 40 évvel ezelőtt nyilvánítottak „B” kategóriás műemlékké. A védetté nyilvánított síremlékek között található többek között Apáczai Csere János, Tóthfalusi Kis Miklós, az Esterházy-Mikó-Mikes család sírkertje, Dsida Jenő, Jósika Miklós, Szenczi Molnár Albert, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Xántus János sírboltja valamint Szilágyi Domokos és Hervay Gizella közös síremléke. 2012. február 13. Erdély.ma 2012. július 4.Dr. Makó Zoltán: örülünk a sikereknek, de nem dőlünk hátraBeszélgetés a Sapientia EMTE csíkszeredai Gazdaság- és Humántudományok Karának dékánjával A több éves kitartó munka eredmény, hogy idén februártól a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem felkerült az akkreditált felsőfokú oktatási intézmények listájára, azaz teljes jogú tagja lett az országos tanügyi rendszernek. Dr. Makó Zoltán, a csíkszeredai Gazdaság- és Humántudományok Kar dékánja büszkén meséli, hogy ezután az államvizsga megszervezése is az egyetem hatáskörébe tartozik, és a tanügyminisztérium által elismert oklevelet és képzést igazoló okiratokat bocsáthatnak ki. A dékán úr örül annak, hogy az akkreditáció feljogosítja az egyetemet arra, hogy mesteri és doktori képzéseket indítson, európai hallgatói és oktatói csereprogramokban vegyen részt és EU-s pályázatokon induljon. Arra kértük az intézmény vezetőjét, mutassa be, szerinte miért érdemes a Sapientia EMTE Gazdaság- és Humántudományok Karát választani, de ő azt mondta, inkább a hallgatóitól hallottakat tolmácsolja, hisz az ő véleményük az igazán fontos: – Családias – A diákok szerint itt nem gond a beilleszkedés, egy családhoz hasonlóan itt mindenki segít mindenkinek, a tanárok és a felsőbb éves hallgatók egyaránt segítik a gólyákat. – Tanulható – Az oktatók arra törekszenek, hogy aktuális, használható tudást adjanak át a hallgatóknak, ebben a felgyorsult, változó világban ez a legfontosabb, mindig kell ismerni az aktuális tudományos tényállást. – Szórakozást nyújtó – és itt nemcsak a sok egyetemista bulit fontos megemlíteni, tudni kell, hogy a karon működő Bölöni Farkas Sándor Szakkollégium számos olyan aktív szórakozási lehetőséget kínál, ahol a kikapcsolódás mellett gyakorlatba is ültethetik a tanultakat a hallgatók. Idén a Gazdaság- és Humántudományok Kar hét alapszakra és egy kihelyezett mesterszakra várja a felvételizőket. Ezek a következők: Alapszakok: – Agrár- és élelmiszeripari gazdaság szak – Általános közgazdaság szak – Könyvelés és gazdálkodási informatika szak – Marketing szak – Román nyelv és irodalom – angol nyelv és irodalom szak – Statisztika és gazdasági előrejelzés szak – Világ- és összehasonlító irodalom – angol nyelv és irodalom szak Mesterszak: – Vezetés és szervezés A meghirdetett helyek közel 50%-a tandíjmentes, a tandíj mértéke 250 /tanév. Erdély.ma 2012. november 30.Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (7.)Túlélők emlékezete Több száz mélyinterjú, beszélgetés után rá kellett jönnöm, hogy a túlélők egyik napról a másikra drámaivá vált sorsuk legfontosabb időszakára, a vizsgálati fogság, a vallatás, a kihallgatás, a szembesítés eseményeire emlékeznek a legkevésbé. A letartóztatás, a rabszállítás, a börtönnel való első szembesülés iszonyatos sokkját még megőrizte az emlékezet, utána pedig az idegrendszer azzal védekezett, hogy a memóriából „törölte” a kellemetlen élményeket. Talán ezzel is magyarázható, hogy a túlélők igen nagy többsége nem emlékszik az állambiztonsági tiszt által imamalom-szerűen, akár századszor is feltett kérdésekre. Szerencsés kivételek, természetesen, vannak: dr. Várhegyi István szociológus, Dávid Gyula irodalomtörténész, Varga László református lelkész még a kérdésfeltevés „hangulatára”, „atmoszférájára” is pontosan emlékszik. A legnagyobb bravúrt Varga László hajtotta végre: a börtönben Utiu Francisc hadnagy, bűnügyi vizsgálóbiztos parancsára 1957. április 11-én már-már betűhíven rekonstruálta a Budapesten a magyar forradalom és szabadságharc idején, 1956. október 23-a és november 3-a között készített, a letartóztatása után a felesége által elégetett naplót. A nyolc év börtönbüntetésre ítélt, és az Amerikai Egyesült Államokban, Chicagóban elhunyt Vastag Lajos közgazdász és Koczka György tévészerkesztő, Varga László tiszteletes úr – egyéni habitusuknak, irodalmi érdeklődésüknek köszönhetően – az úgynevezett „árnyalatokra”, a „szekus-lélek” – ha egyáltalán van, volt ilyen – „rejtelmeire”, a nagyon ritka ellágyulásokra is pontosan emlékezett, emlékszik. A három év börtönbüntetésre ítélt Koczka György visszaemlékezése szerint Gruia Manea*, a legkegyetlenebb vallató tisztek egyike az egyik kihallgatáson – mivel az ausztráliai Melbourne-ben éppen akkor zajlottak az olimpiai játékok – beszámolt arról, hogy mik történtek az olimpián: „Többek között azt is említette, hogy a vízipóló-mérkőzés döntőjén az orosz és a magyar válogatott összeverekedett. Persze ezt annak bizonyítékaként mondta, hogy mi, magyarok milyen rohadt alakok vagyunk, hogy a nagy Szovjetunió csapatával is kikezdünk. Hiába magyaráztam neki, hogy én romániai magyar vagyok, és hogy azokhoz nem sok közöm van, nem hitte el.” Varga László a budapesti Püski Kiadónál 1998-ban megjelent, A fegyencélet fintorai. Románia 1956 után címet viselő kötetében, mint egy „rózsafűzér”-be, csokorba szedte a börtönben eltöltött hét esztendő fanyar humorral átszőtt emlékeit. Amikor Utiu Francisc vallatótisztje már unta a kihallgatást, arra kérte Varga Lászlót: meséljen a budapesti forradalomról! Varga László teljes átélésével, mesélésével minden bizonnyal élete egyik legjobb „alakítását” nyújtotta. Amikor az ítéletet kihirdették, a politikai foglyok életében – a letölthetetlennek tartott börtönévek száma, a nyomasztó kilátástalanság, reményvesztés, egyhangúság ellenére – viszonylag csendesebb időszak következett. Ezzel magyarázható, hogy a visszaemlékezések zöme valamelyik börtönt, a Duna-delta poklait, az örökös éhezés emlékeit idézi. Nem véletlen, hogy a börtönemlékeket idéző kötetek nagy része nem a vizsgálati fogságról, a vallatásról, hanem az ítélet kihirdetése utáni tényleges börtönről szól. A „hazaárulási perek” túlélői közül a legjobb memóriával Balaskó Vilmost áldotta meg a Gondviselő. Emlékiratában, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület gondozásában, e sorok írójának előszavával 2001-ben megjelent Élet a föld alatt című kötetében – Varga Lászlóhoz hasonlóan – nemcsak a smasszerek, cellabeli tárgyak, a monoton és ehetetlen „menü” „fogásainak”, a rabtársainak teljes névsorát közli, hanem a 37-es cella vázlata A püspökök cellája alfejezetben – miután név szerint felsorolja a rabokat – arra is visszaemlékszik, hogy az egyházi méltóságok a három emelet melyik priccsén aludtak. * Gruia Manea szekus őrnagy karrierje Bákóban kezdődött, majd a szamosújvári börtönben folytatódott. A kolozsvári Securitatéra az 1956-os magyar forradalom kitörése előtt helyezték át. Az egyetemi városban valójában ő irányította a diákok elleni megtorlást. Az egyik letartóztatott bölcsész hallgatónőt, Augustin Neamţu húgát úgy megütötte, hogy agyvérzést kapott, és ennek következményeként később, 51 éves korában elhunyt. Arra akarta rákényszeríteni, hogy beszéljen a testvére „rendszerellenes bűntetteiről”. 1956. november 1-jén a Házsongárdi temetőben a halottak napi megemlékezéskor ő vezényelte le a Bolyai Tudományegyetem hallgatóinak megfigyelését, követését. A diákok az egyetem vezetőségének felkérésére, Dávid Gyula tanársegéd, ösztöndíjas aspiráns vezetésével kitakarították, rendbe rakták az írók és neves személyiségek sírjait. A bolyais diákok Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Dsida Jenő, Kriza János, Reményik Sándor sírjára virágot helyeztek el, gyertyát gyújtottak. A közvetlen közelben szaglászó Gruia Manea szemtanúja volt annak, hogy Bartis Ferenc magyar szakos hallgató, költő -- akit a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke 1957. szeptember 25-én hét év börtönbüntetésre ítélt – egy alkalmi versét szavalta el. Dávid Gyulát, mint a magyar forradalom áldozataiért tartott házsongárdi temetői megemlékezés főszervezőjét, hét év börtönbüntetésre ítélte a kolozsvári Katonai Törvényszék. Hencegve dicsekedett neki Gruia Manea: „Ott voltunk közöttetek! Ha valamit csináltatok volna, ott, helyben kinyírtunk volna!” 1958 után Gruia Manea egy ideig Radnán a Securitate parancsnoka volt. Ő kínozta és vallatta Nicolae Mărgineanu tanárt, ő győzte meg Alexandru Drăghici belügyminisztert, hogy dr. Petru Groza államelnök kérése ellenére ne engedjék szabadon. Megkísérelte letartóztatni a kiváló költőt, Lucian Blagát is. A visszaemlékezések szerint a foglyok talpának verésére „szakosodott”: egy vasrúddal addig ütötte a talpukat, amíg elájultak. Visszaélései miatt kirakták a Securitatétól, és egy lottóügynökségnél dolgozott. Mivel nagy összeget sikkasztott, közbűntényesként több év börtönbüntetésre ítélték. (Lásd: Doina Jela: Lexiconul negru. Unelte ale represiunii comuniste. Editura Humanitas, Bucureşti, 2001, 133–134. oldal.) (folytatjuk) Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. december 29.Kettős könyvbemutató DévánKözépkori koncepciós pertől a szeretet győzelméig Közvetlenül karácsony előtt adódott alkalma a dévai magyarságnak találkozni a marosvásárhelyi Mentor Kiadó vezetőjével és házi szerzőjével, Káli Király Istvánnal, illetve Sebestyén Mihállyal. Mindketten magukkal hozták legújabb kötetüket is: Bánffi Dienes elárultatását, illetve a Bíbor című regényt. A Téglás Gábor Elméleti Líceumban megtartott bemutatón Káli Király István elsősorban a Látó folyóirat szerkesztőségére épült Mentor Kiadó történetét ismertette, illetve azt a folyamatot, ahogyan az évek folyamán lassan a tényirodalom irányába terelődött a kiadói munka. – Pillanatnyilag a teljes magyar nyelvterületen a Mentort tartják a legjelentősebb tényirodalmi kiadónak. Ez azért van, mert szembesülnünk kellett azzal a ténnyel, hogy a tudósaink sokkal szorgalmasabbak, az íróinknál. És szorgalmuk, nagy tudást és szellemi, fizikai erőfeszítést igénylő munkájuk nyomán olyan művek születtek és születnek folyamatosan, amelyeknek mindenképp biztosítani kell a kiadását. És ami örvendetes, hogy e téren egy egészen fiatal nemzedékről is beszélhetünk, akik odaadással kutatják a levéltárakat, könyvtárakat, feltárva Erdély történelmét. Úgy gondolom, ha nem támogatjuk munkáját e fiatal értelmiségi nemzedéknek, akkor saját magunk alatt vágjuk el a fát. Hiszen értelmiség nélkül egyetlen nemzet sem tud megmaradni. Egy nemzetrész sem! – fogalmazott Káli Király István. E helyzetből adódóan tehát a Mentor az utóbbi években történelmi, néprajzi kiadványok megjelentetésére koncentrált, három jelentősebb sorozatot indítva el, illetve tartva fenn. Az 1997-ben indított Erdély emlékezete című sorozatot eredetileg 25-30 kötetesre tervezték, de ma már a hetvenedik köteten is túl vannak. Szintén gazdag termésűre sikeredett a Kriza János Néprajzi Társasággal közösen megjelentetett sorozat, melyet idéntől az Erdélyi Múzeum Egyesület vett át. És nemcsak lelket, szellemet, de szemet is gyönyörködtetők a különleges gonddal kivitelezett kötetek, melyek az Erdélyi ritkaságok sorozatban látnak napvilágot. E sorozat első kötetei 1939 és 1944 között jelentek meg Jancsó Elemér szerkesztésében. Akkor Bölöni Farkas Sándor kéziratának kiadásánal kényszerültek megszakítani a sorozatot. A három jelentős sorozat mellett a Mentor Kiadó egyre tudatosabban fordul a helytörténeti kiadványok felé, szorgalmazva és támogatva az erdélyi települések monográfiájának megjelentetését. Káli Király István szerint ugyanis ebből állhatna össze Erdély igazi története, amely helyi szinten leellenőrzött, részletes és pontos leírásokra, adatokra épülhetne. Mind történelmi, mind a helytörténeti írások terén fontos helyet foglalnak el a Teleki Téka nyugalmazott igazgatójának, Sebestyén Mihálynak írásai, illetve az általa szerkesztett dokumentumkiadványok, melyeknek sorát még a Téka-sorozatban napvilágot látott, Bethlen Gábor leveleit tartalmazó kötet nyitotta meg. Ennél ismertebbé vált azonban az immár negyedik kiadást is megért Erdélyi fejedelmek című kötet, amely igazi hiánypótló műnek bizonyult, s jó néhány példánya kelt el a dévai bemutató alkalmával is. Sebestyén Mihály azonban ezúttal az Erdélyi Ritkaságok sorozatban megjelent legújabb kötetét is elhozta Dévára: Bánffi Dienes elárultatását. A XVII. században lejátszó történet gyakorlatilag az első ismert koncepciós per Erdélyben. Regényes formában maga Jókai is feldolgozta az Erdély aranykorában, ehhez azonban már a Cserei Mihály krónikájában fennmaradt legendás változat szolgált alapul. – Jómagam, a Teleki Téka igazgatójaként véletlenszerűen, teljesen más témában kutatva akadtam rá egy korabeli dokumentumra, amely Bánffi Dienes bűnlajstromát, illetve a vádlott válaszait tartalmazta. Aztán részben maguktól, részben nagyon is tudatos kutatás során kerültek elő további olyan dokumentumok, melyekből gyönyörűen kirajzolódott e pernek minden előzménye, a cselszövőket mozgató érdekek, Bánffi Dienes “bűne”, a per lefolyása. Ezekből a korabeli feljegyzésekből, levelekből állítottam össze a kötetet, amely nem csupán az eset történelmi hátterét világítja meg, de a maga valóságában tárja fel a korabeli társadalmi viszonyokat, főúri és nagyhatalmi érdekeket is – mesélt a kötet születéséről Sebestyén Mihály. A tényirodalmi kiadványokról szinte észrevétlenül terelődött a szó a szépirodalomra, amint Sebestyén Mihály kezébe vette Káli Király István legújabb kötetét a Bíbor című regényt, jó néhány kulisszatitkot árulva el rögtön a szerzőről: – Elsősorban azt kell tudni Káli Király Istvánról, hogy mérnök ember és az ifjúsági futballválogatott tagja volt. Tehát olyan író, aki kívülről, a valós világot megjárva és ismerve érkezett az irodalom berkeibe, és ez mindenképp előnyt jelent számára azokkal szemben, akik csupán olvasmányaikból nyert élményekre támaszkodva alakítják írói világukat. Ezen túl azt is tudni kell, hogy a Bíbor szerzője mérnöki tudásának köszönhetően igen szkeptikusan tekint az informatizált világra és mai napig grafitceruzával, illetve töltőtollal, igazi papírra írja műveit. Efajta bekonferálás után, a hallgatóság nyilván még kíváncsibban várta, hogy kiderüljön, mit is rejt magában Bíbor. Erre maga a szerző adott tömör és világos választ. – A könyv alcíme: adalékok a megkésett szerelem monográfiájához. Ez a könyv tehát a szeretetről és annak hiányáról szól. Az ember elérkezik az életének egy olyan pillanatába, amikor számba veszi addigi életét és egyfajta tanulságot kénytelen levonni abból, megfogalmazza, hogy mit is tart az élet lényegének. Hát én is átestem ezen és számomra világossá vált, hogy az élet lényege a szeretet. És ezt szerettem volna valahogy át is adni. Ezért született e regény, ami szinte magától íródott meg, bő egy év alatt. Bíbor egy vidéki, sok szenvedést megélt lány, asszony, akinek soha nem adatik meg az igazi szerelem, de ennek ellenére egész életét a jóság és a szeretet hatja át. Vele szemben pedig ott van a halálos beteg, idős orvos, akinek mindene megvolt az életben, megkapta a sóvárgott szeretetet, mégis üres maradt a lelke. Cinikusan bírálja a szelíd ápolónő világát, de sóvárog annak jósága, szeretete után. Kettejük különleges kapcsolatára épül a regény, amely a róla elmondottak alapján megkapó olvasmánynak ígérkezik. A bemutatót követően, mindkét szerző dedikált, majd az érdeklődők gazdag kínálatú könyvvásáron vehették kézbe, vásárolhatták meg a Mentor és számos magyarországi könyvkiadó legújabb kiadványait. Gáspár-Barra Réka Nyugati Jelen (Arad) 2013. január 9.Házsongárd kővirágaiEgy tágasra szakasztott temetőhely Lehet szép egy sírkert? Andalítók, nosztalgiát ringatók Krúdy temetői? Igazolják Kant tételét? „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” Nem csupa érdek köt ahhoz a megszentelt földhöz, ahol „apáink hűlő, drága arcán járunk”? (Farkas Árpád) Nem lázad az idők kezdetétől a lélek az elmúlás ellen? Vagy ellenkezőleg: nem jövőnk záloga, biztosítéka a sírkövek és keresztek erdeje, a kripták csöndje, homálya? Nem mond ellent a földi halandó racionális alaptermészetének Paul Valéry hatalmas ódája, amelyben – mint gúla, mint szó-piramis – halmozódik egymásra tér, idő, Fény, Igazság, jelen, jövő, béke, nihil, kacaj, könny, álom, szeretet, gyűlölet, vagyis a lét? (Tengerparti temető) Kérdések, amelyekre nincsenek válaszok, s ha vannak, annyira egyértelműek, hogy okafogyottá teszik azokat. Impozáns, kétkötetes albumot adott ki a Pharma Press a Házsongárdról és a kincses városról, Kolozsvárról. Olyan pompás kiadvány ez, amely felkavar, s további kérdés-zuhatagba sodor: nem riadozik bennünk a lélek, hogy az elköltözöttek és az élők világát így egybekapcsolták a szerzők, Gaal György történész és Gránitz Miklós budapesti fotóművész? Nem sikolt belül, a mélyben Dsida Jenő (ő is itt nyugszik) Psalmus Hungaricusa, ha arra gondolunk, hogy Erdély újkori fővárosa, Kolozsvár ma már nagy magyar temető? Igazolják Reményik Sándort, akit Jókai Anna az előszóban, az Ajánló-ban idéz: „A temető, az igazi élet / virraszt a halott városon”? Az ilyen kérdéshalmaz a metafizikai világ felé mutat, amelynek nincsenek határai. Vagy a líra felé hajt, a költészet vízeséseibe sodor, annak túlsó tartópillére rendszerint a transzcendens mező. Házsongárd titkát mostanig csak a költők tudták igazán fölfejteni. Tudta ezt a szerző-szerkesztő, Gaal György, Kolozsvár legjobb ismerője, ezért a könyvben, mint gyöngyszemek a pártán, versek sorakoznak: Áprily Lajos, Reményik Sándor, Wass Albert, Kányádi Sándor versei, és a beköszöntőt is költő írta, egyik legnagyobb kortársunk, Lászlóffy Aladár, aki már innen, a Házsongárdból üzen nekünk, élőknek a 2004-ben keletkezett és a Helikonban megjelent írásával. Nem akármilyen eseményt ünnepelt akkor míves esszéjével: abban az évben a Magyar Örökség-díjat Kolozsvár temetőjének ítélte a kuratórium. Az első, igazán modern Házsongárd-könyvet is Lászlóffy Aladár szerkesztette: Házsongárd – A temető neve és története, Helikon Kiadó, 1989. Ez hát az egyik szféra, amelyben szavakká, trópusokká, nyelvi, költői alakzatokká lényegül a híres sírkert. Múltunkat viszont a történelemtudomány vizsgálja, s Gaal György nagyszerű historikus. Közli a száztagú városi tanács 1585. május 11-én hozott döntését, amellyel az új temetőkert létesítését elhatározták. Mintha a korabeli prédikátorokat olvasnók, olyan ízes, olyan méltóságos lejtésű ez a XVI. századi magyar nyelv a jegyzőkönyvi szövegben: „Gondolván azért őkegyelmek városul, az felső tanácsbeli uraim is fenn lévén, együtt végezték egyenlő vokssal, hogy a Torda utcai kisajtón kívül való földben, ahol mostan a dinnyét vetették, egy jó és tágas darab helyt szakasszanak temetőhelynek, ahova mind szegény és gazdag személy válogatás nélkül temetkezzék, mely helyt jó örökös sövénnyel befogjanak. Ez munkának penig és építésnek hamarsággal való végbe vitelére választották Szabó Lénártot és Bálint deákot. Mely két uraim mellett szüntelen az két espánok mindenben ott legyenek, főképpen az karóknak és fonóvesszőknek meghozatásában, szerzésében.” A reneszánsz kora ez, és a reformációé, a prédikátorok dörgő hangját halljuk: Isten előtt minden ember egyenlő. És visszhangzik a bő másfél évtizeddel korábbi, 1568-as tordai országgyűlés határozata is, amely értelmében a szabadság nemcsak a halandó emberek találmánya, hanem az istenigazából a szellem, a lélek, a lelkiismeret szabadsága: „Nem engedtetik meg senkinek, hogy a tanításért bárkit is fogsággal vagy helyétől való megfosztással fenyegessen, mert a hit Isten ajándéka, az hallásból lesz, mely hallás Isten igéje által van.” Ez Házsongárd egyedülálló titka. Misztériuma. Egyenlőség, testvériség, szabadság. Ezt a krédót a világ egyoldalúan a francia forradalmárok szájából ismeri, de itt az évszázadok zivataros kavargásában megvalósult. Ebben a temetőkertben a legutóbbi ordas időkig „szegény és gazdag személy válogatás nélkül” temetkezhetett, és az élők, akik elhantolták halottaikat, törvény által védve gyakorolhatták vallásukat, hitüket. Igen, ez volt Erdély. Ennek a szellemét őrzi Házsongárd. Identitásunk része, alapeleme. Zarándokhely. És nem csak a kegyelet kötelez. Szakrális okai vannak a Házsongárd-kultusznak. A magyarságtól soha nem állt távol a szakralitás, első vezéreink szakrális fejedelmek voltak. Akik itt pihennek a régi nagy szellemek közül, azokat magunkkal, magunkban hordozzuk, mindegy, hogy Dunántúlon, Csallóközben, Kárpátalján, Bécsben vagy Torontóban élünk: Szenczi Molnár Albert (+1634) költő, tudós, zsoltárfordító, Apáczai Csere János (+1659) enciklopédikus, Tótfalusi Kis Miklós (+1702) betűmetsző művész, Gyarmathi Sámuel (+1830) nyelvész, Kótsi Patkó János (+1842), a színjátszás nagymestere, Bölöni Farkas Sándor (+1842) utazó és emlékiratíró, Kriza János (+1875) unitárius püspök, költő, néprajzkutató, gróf Mikó Imre (+1876), Erdély Széchenyije, Brassai Sámuel (+1897), az utolsó erdélyi polihisztor. Csonka és egyoldalú a névsor, önző módon csak a művészetek és a tudományok képviselőit emeltük ki. S csak megemlíteni lehet a főnemesi családokat: itt pihennek a Bethlenek, Bánffyak, Kemények, akik nélkül nincs magyar történelem. Párhuzamosan fut ebben a remek kiadványban a Házsongárd és Kolozsvár története. A korszakváltások, a nagyhatalmi tülekedések, Habsburg, oszmán ambíciók, kapzsi zsarolások, zabrálások, harácsok pusztították a várost, de mindig volt elég türelme, diplomáciája, pénze, katonája, hogy megvédje magát, hogy kibújjon a hurokból, volt kompromisszumkészsége, hogy a zsarnokot megpuhítsa. Szász és magyar cívisek települése egykoron, neve is német eredetű, aztán 1790-ben Nagyszebenből Kolozsvárra költözött a Gubernium, a Főkormányszék, így lett Erdély fővárosa és a Kárpát-medence egyik legfontosabb magyar központja a XIX. században. Csak Trianon tudta megrendíteni, de még az is csak lassan, fél évszázad alatt húzta vissza a Balkánra. Mindezt dióhéjban, szakszerűen, elfogulatlan tudományossággal meséli el a szerző, s kiváló illusztrációkkal látja el a fotóművész. (A képi anyag külön tanulmány tárgya.) Nem lehet becsukni és letenni addig a két hatalmas kötetet, amíg nem lapozzuk fel, nem keressük ki a Névmutatóból kedvenceinket, azokat, akik „európai tetőt” alkottak az irodalomból, kultúrából; sokan megélték közülük a legsötétebb korszakot, a bolsevizmust is. Kik azok az arcok, akikről már fényképek készültek, akik a szellem birodalmában barátaink voltak? Szakmai elfogultságból, de térszűke miatt is maradjunk a szépliteratúra mezején. A marosvécsi találkozók résztvevői, az Erdélyi Helikon szerkesztői, prózamesterei, költői közül többen itt alusszák örök álmukat a Házsongárdban. Most valóban csak a legismertebbeket: Dsida Jenő (+1938), az angyal, Reményik Sándor (+1941), a legerdélyibb költő, Berde Mária (+1949), a prózaírás nagyasszonya, Bánffy Kisbán Miklós (+1950), irodalomszervező, prózaíró, Lám Béla (+1973), Csinszka első vőlegénye, regényíró, Szilágyi Domokos (+1976), költőzseni, Kós Károly (+1977), a reneszánsz-ember, Hervay Gizella (+1982) költőnő, Kacsó Sándor (+1984), a nagy publicista, Bajor Andor (+1991) világirodalmi mércével mérhető humorista és friss, nagy veszteségünk, Lászlóffy Aladár (+2009), világkultúra-felelős. Gaal György nem élhetett az olvasó előjogával, kiváltságával, nem válogathatott ki csak kedvenceket: szakmáról szakmára, felekezetről felekezetre haladva, rövid életrajzot is közölve sorolja fel a levéltárosokat, szerkesztőket, színészeket, rendezőket, muzsikusokat, képzőművészeket, sportolókat, sőt a román kultúra és tudományos élet képviselőit. Nagy szolgálatot tettek a nemzetiségi küzdelmek mai vezetőinek azzal, hogy a teljes anyagot Jónás Éva és Tóth Gábor angolra is lefordította, tulajdonképpen kétnyelvű kiadvány a nagy könyv. De minden ügybuzgalom ellenére csak megszámlálhatatlanul sok intézmény, szervezet és magánszemély támogatásával jöhetett létre, ezeket a Köszönetnyilvánításban sorolja fel Gaal. Végezetül a legfájdalmasabb, legkínzóbb kérdésre kell válaszolnia írónak, kiadónak, szerkesztőnek, recenzensnek: mi a sorsa, mi a jövője a magyarság panteonjának, a Házsongárdnak? Az közismert, hogy a románság pszeudo-történelmét írja. Nemcsak a dákoromán elmélet tartja magát makacsul, hanem a közelmúlt magyar emlékeit is pusztítják, rombolják gonosz kezek irgalmatlanul. Az erdélyi magyarság élethalálharcának egyik színtere most Házsongárd. Kolozsvár elrománosítása a szívós, kitartó betelepítésekkel nagymértékben sikerült, de a sírkertet is akarják. Megtiltottak magyar temetkezéseket, s Ó-Romániából behozott egyéneket hantoltak el itt, akiknek semmi közük nem volt sem Erdélyhez, sem Kolozsvárhoz. Szervezetek, intézmények nélkül védtelen egy nemzetiség, ezért 1999-ben, tizenegy kuratóriumi taggal, létrejött a Házsongárd Alapítvány, amelynek fáradhatatlan igazgatónője Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet tanárnő. (Ügyvezető elnök: Gaal György). Talán sikerül megmenteni nagy kincsünket, több mint négy évszázados kegyhelyünket. Legutóbb 2011. július 4-én volt tiltakozó körmenet a rongálások ellen, a sírkert jogi, intézményes védelme érdekében. „Kiált a halál némasága” – írta Reményik Sándor Íme, bizonyság című versében, 1920-ban. Szólaljon meg, kiáltson szerte a nagyvilágban az élő magyarság is! Különben emberiség elleni bűnöket követnek el romboló, barbár kezek Házsongárdban. Kolozsvár nem az elmúlás, hanem a fiatalok városa. Erdélyben ott tanul a legtöbb egyetemista, otthonaik, az Egyetemi Könyvtár, az Egyetemisták Háza, a központi épület karnyújtásnyira van a sírkerttől, ezért hagyományosan oda járnak tanulni, és ott találkoznak a szerelmespárok. Szép ellentét: jelképes egységben munkálkodnak az elköltözöttek szellemei a tudásra, szerelemre, életre éhes ifjú nemzedékekkel. (Megjelent a Magyar Napló 2012. novemberi számában) * Gaal György – Gránitz Miklós: Örök Házsongárd, Kolozsvár és sírkertje a századok sodrában, I–II. (Pharma Press, Bp., 2010.) HEGEDŰS IMRE JÁNOS Szabadság (Kolozsvár), 2013. január 22.„A buzgó, értelmes, egyenes jellemű papot szerette és becsülte minden ember”Wiszkoczy Henrik (1800–1871) nagyenyedi minorita rendfőnök tragikus élete Az enyedi állapotok súlyosságáról a továbbiak során Wiszkoczy Henrik terjedelmes levélben számol be 1849. július 5-én Sárpataky Zsigmondnak – aki János testvérével együtt – a későbbiekben 50 155 forint alapítványt tett, melyből nagyenyedi születésű orvosnövendék-jelölt évente 500 forint segélyben, továbbá 50 kollégiumi tanuló évente legalább 5 forint értékű könyvjutalomban részesült, s ugyancsak a szóban forgó alapítványból évente 100 forint értékű papiros került kiosztásra a kollégium összes tanulója részére. A Bethlen Könyvtár kézirattárában levő eredeti levele pedig így hangzik: „Kedves Tekintetes Úr! Sietek tudósítani Nenyedi állásomat, mely magában a legszomorúbb képét viseli, ugyanis újból kirabolva városunk, amit a lakosok igyekezetük után megszerezni és házaikon igazítani igyekeztünk, mindentől megfosztva találjuk magunkat: templomom, rezidentiám, kertem újból tönkre téve még azon szomorító órákat szül, hogy a vad nép anarchiához szokva hatalmaskodni, sőt erőszakoskodni igyekszik, még a két ökrömet is musinai ember, mint tulajdonát elperelni kívánja. Sem zár, sem ajtó, sem ablak, avagy csak egy kis edény házamnál nem találtatik; tisztában vagyunk mindnyájan: tutaj gerendái közül 26 találtatik, egynehány fűrészelt léc és egy kormány az udvaron, egyéb semmi, deszkának nyoma sincs, még a házakról is azokat leszedték. A határon lévő gabonákból és lekaszált szénából sok hiányzik. Kertek kiprédálva, sem zöldséget, sem gyümölcsöt nem mutatnak, mi lesz belőlünk és hogy élünk, a jó Isten tudja. Az oláhság mind haza takarodott és hatalmasan felemelt fővel diadalmaskodik; fegyvere ugyan nincs, de van vakmerő szája, nyelve, az idegenek be-bejönnek városunkba és csudálkoznak mit vitézkedhettek lakjainkon. Amint hallám, a jövő hétfőn Zink nevű kinevezett pretor városunkba magistratust felállítani tűzte ki, azon magistratust t.i. mely Puchner idejébe működve főhadnagy Hankót tisztelte. Egyébiránt én Fejérvárott megjártam és sok romlásokat szemléltem. Tegnap vagy 800 kozák Balázsfalvi oláh gyűlésnek szétoszlására MarosSz.Királynál és Sz.Imrénél általment. Axente táborát még szét nem oszlatta, és a katonái falukon kegyetlenkednek és rabolnak; így szombat éjjel szegény Török Antit két oláh kivont karddal halálra űzte, alig tudott szegény kiszabadulni és Megykeréket ott hagyni. Én is attól tartok, hogy a Musinai haramiák egyszer éjjel meglepnek és nemcsak az ökrömet, de magamat is a záratlan lakomból kihajtanak. Az egészségem jó, de nincs mit ennem, még a nagy kölcséggel behordott gabonámból nem csépelhetek. Egy kalangyahordás 20 krajcár. Tisztelem és csókolom mindnyájokat és szokott tisztelettel állandólag maradok a Tekintetes Úrnak alázatos tisztelője. Wiszkoczy Henrik a NEnyedi elpusztult Minoriták presidense. NEnyed, 7-ben 5-én 1849.” Wiszkoczy Henrik a pusztítás után nyomban megkísérelte összeírni az áldozatok számát s kimutatást készíteni azok vallásáról, koráról, társadalmi állásáról stb. Sikerült is az előtte megjelentek nyilatkozata alapján 351 elesett személy nevét följegyeznie. Voltak viszont olyanok is, akik nem jelentek meg, illetve olyanok is, akik még nem tértek vissza Enyedre. Az elesett és ismeretlen vidékiek sem kerültek nyilvántartásba. Molnár János akkori helybeli görög katolikus pap 558-ra tette az enyedi áldozatok számát, Jakab Elek 2000-re, Maszák Hugó pedig úgy tudta, hogy 800 magyar ember pusztult el Enyeden. „Minden valószínűség amellett szól, hogy az akkori áldozatok valódi számát a Maszák számítása közelíti meg”, – állapította meg Szilágyi Farkas Nagyenyed református lelkipásztora és krónikása, aki kötetet szentelt az 1848–49-es enyedi eseményeknek. Nincsenek ideszámítva viszont azok, akik verés, fagyás, rablás stb. következtében egész életükre bénák, betegek, nyomorultak lettek, s azok sincsenek besorolva, akiket gyermekként mentett meg a haláltól egyik-másik könyörületes szívű román s falujába víve, románt, bérest nevelt belőlük. Az ilyen szerencsétlen gyermekek életben maradtak ugyan, de elvesztették magyarságukat, vallásukat, társadalmi hovatartozásukat, nyelvüket s végül még nevükre sem emlékeztek. Ennek kapcsán írja Szilágyi Farkas 1891-ben: „A nyolcvanas évek elején egy mokány népviseletbe öltözködött, 36-38 év körüli ember keresett fel. Ha nem csalódom, Felső Orbóról (kb. 17 km-re Enyedtől, szerk. megj.) valónak mondotta magát, a keresztlevele kiadását kérte. Magyarul egy árva szót sem tudott. Nevét kérdeztem. Nem tudta megmondani. Kérdeztem, hogy hol s körülbelül melyik évben született, kik voltak a szülei? Egyik kérdésemre sem tudott felvilágosító feleletet adni. – Csak annyit tudok, hogy Enyeden születtem s mikor a város elpusztult egy oláh ember magával hozott, felnevelt s első ifjú korom óta, mint béres szolgáltam hol azt a jó embert, hol mást. Iuonnak nevez mindenki, más nevem nincs. Sor alá sem szólítottak soha s minden valószínűség szerint református vallású szülőktől, csak nemrégen tudtam meg a falusiaktól. – Ilyen körülmények között kérésének természetesen még azon esetben sem tehettem volna eleget, ha az enyedi ref. egyház azon anyakönyve, melybe az ő neve is, mint újszülött be vala vezetve, nem pusztult volna el. Szomorúan távozott tőlem a szerencsétlen ember s többé nem láttam.” Veress Miklós pedig, a forradalmat követően Alsófehér vármegye árvaszékének egyik ülnöke, alábbiakat írta Szilágyi Farkashoz intézett levelében: „Enyed pusztulása első éjjelén anyámtól és testvéreimtől elszakadva, egyedül egy ingben és mezítláb, két oláh üldözőm elől a Kovács József-féle velünk csaknem szomszédos magyarutcai ház felé szaladtam. Szerencsémre velem szembe jött egy Dumitru nevű oláh legény, ki megelőzőleg szüleimet, ekkor Kovács József ügyvéd családját szolgálta, mint darabont. Ez a becsületes oláh ifjú üldözőimtől megszabadított, egy condrát adott hátamra; azon éjjel és másnap d.e. a Kovácsék házában rejtegetett s d.u. kivitt Tompaházára (kb. 8 km-re Enyedtől, szerk. megj.), hol egyik sógoránál helyezett el, ki szintén oláh volt. A Dumitru sógora oláh ruhába öltöztetett s a tavasz beálltával bárányainak őrzésével bízott meg. Megtanultam nyelvöket sőt pár nevezetesebb imájokat is. Családomról mit sem tudtam. Azon év nyaráig maradtam Tompaházán. Tökéletes oláh kezdettem lenni. Egy Csombori nevű honvéd százados vett el az oláhtól azon év nyarán.” De térjünk vissza Wiszkoczy Henrikhez. A tragédiát követő napokban Kolozsváron megfogalmazott két elismerő nyilatkozat jutott birtokába. Az egyiket 22 enyedi polgár írta alá 1849. február 13-án, a másikat 1849. február 6-án ifj. br. Kemény István Alsófehér vármegye főispánja intézte a címzetthez. Az enyediek nyilatkozata így hangzott: „Alolírtak tudtokra adjuk mindenkinek kiket illet: miszerint f. 1849-ki év febr. 13-án felkeresvén bennünket, mondhatni már csak volt n-enyedi minoriták praesidense és rom. kath. lelkész T. T. Wiszkoczy Henrik úr, arra kére, miként Enyed városának megkezdett ostrom alá vetése órájától kezdve a város utolsó elpusztulásáig az enyedi nép szenvedéseibeni részvétiről az írt szerzetes háznak, valamint a szerzetes ház az időbeni tagjainak és neki is – annyiba – mennyibe tiszta tudtunkban áll, adnánk mint polgárok egy bizonyítványt. Mely ilyetén felszólításunk eredményibe lelkiismeretes kötelességünk tartván a kérelmes Praesidens és Lelkész úr igazságos kérésének eleget tenni. Őszintén nyilatkoztatjuk s hitet is bármi időben készek vagyunk tenni arra, hogy a már csak volt N.Enyeden a minoriták residentiája vala azon egyik hely, hol szinte mondhatni több, hogy sem beférhete, a városi népből menedéket talált; e hely vala az, hova múlt évi okt. 17-én, amidőn az oláhság elsőbben Csombord és Szent-Király faluk felett összecsoportosult, táborba szállott és híre jött, hogy készül Enyedet felprédálni, több előkelő és szegényebb sorsú polgárok, nők és gyermekek bevonultak, jobb javaikat összehordták; e hely vala egyik, hová a megrémült nép, az írt naptól kezdve mindannyiszor valahányszor legkisebb kedvetlen hír szállongott a városban, mint reméllett és legbiztosabbnak vélt védhelyre azonnal omlott és rohant – és az említett szerzetesház az időbeni lelkes papjai – a kérelmes Praesidens Wiszkoczy Henrik, hitszónok és tanító Viszkoczi Antal s Mándik Mátyás valának azok, kik látva a megrémült néptömeget, még önpapi szállásukból is kiköltözve, tulajdon szobájokat is a szenvedőknek és rémülteknek átengedék, ápolták őket és vigasztalták – és közülök jelesen Praesidens Wiszkoczy Henrik vala az, ki miután múlt évi nov. 8-án a honvéd és német őrsereg s a városi nép nagyobb része, felsőbb rendelet nyomán Enyedről elvonult, egy a város feladása tárgyába, megyei méltóságos Főispán br. Kemény István úr által átadott kéréssel a tábor elibe menni, merészen készségét ajánlotta és maga mellé vevén a lutheranus és oláh helybeli papot s négy polgárt, a tábor elibe el is ment, a kérést kézbesítendő. Az említett Praesidens vala az, ki – múlt hó nov. 10-én átszállván az oláh tábor Enyed városán, és a város Torda felőli határa részén tanyát vervén, rémülten a residentiába összesereglett temérdek szegény sorsú polgárokat, nőket, gyermekeket s betegeket több napokon még élelemmel is tartotta, amellett, hogy a tábor számára is naponta több véka gabonából kenyeret süttetett, ő vala az, miután már a város csordája egészben és az igavonó marhák is a városi népnek a városból lett eltávozásával elhajtatva, a vágó marhákban annyira megfogyatkozott, hogy nem vala a tábor, és közikbe vegyítve volt sorkatonaságnak honnan húst adni, négy igavonó szép ökrét is átadá és feláldozá a városért a nélkül, hogy árokat bár felerészben bekaphatná vala; a Praesidens vala egyik az ki a városban maradt polgárokkal a város megmaradásáért a sorkatonaság és oláh tábor tisztjeinél untalan esdekleni, a tábor részére kiparancsolt élelmezésbe részt venni megnem szűnt, nem örömest ugyan, de kényszerítésből; a sorkatonaságból is múlt évi nov. 20-án Enyeden keresztül Tordára jövő útjába egy század a residentiába berohanván, azokat is élelmezni köteles vala. A Praesidens vala az, ki Enyednek utolsó elpusztulása előtt is a városi tisztviselőkkel a gaz Praefektus Prodan Simionnál megjelenve a város oltalmazásáért kérni, könyörögni elég lelkes volt és végre ő volt az, ki megnyugodva az istentelen Prodan Simion biztató becsületszavain, miután folyó év jan. 8-án este a gyujtogatás és gyilkolás megkezdődött, legkisebbel sem gyanítva a megtörténteket, legelsőbben is a tűzhöz szaladva, leagyaltatott és terhes sebbe ejtetett, szóval a Praesidens volt egyik az, ki Enyed szenvedése ideje alatt papi, úgymint polgári kötelességét, bár következés szerint sikertelenül, a legférfiasabban és lelkiismeretesebben teljesíteni igyekezett – mely fennírtaknak szemmel látott tanúi levén, mindazokról polgári igaz lelkiismeretünk szerint bizonyítunk. Kolozsvárt, febr. 13-án 1849-ben. Horváth István polgár, Csont Dániel polgár, Rácz István polgár, Vohner Mihály polgár, Bartha József polgár, ifj. Farkas Sándor alsófehérmegyei táblabíró, Sándor János polgár, Sándor János polgár, Szabó Károly polgár, Kovács Ferenc polgár, Márton János polgár, Márton Imre polgár, Simó István polgár, Kádár István polgár, Szegedi Sámuel polgár, Megyesi István polgár, Incze József polgár, Mártonffy József polgár, Bakk János polgár, Dezső Mózes polgár, Fónyi András polgár, Réderberger Antal polgár.” GYŐRFI DÉNES Szabadság (Kolozsvár), (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
